solati vonalról nem írtam még. Kezdeti kapcsolatok 16 éves koromban kezdődtek, önbizalomhiányra legjobb példa hogy az első csókomnál a csaj csókolt meg engem:). Jöttek mentek ahogy ilyen korban lenni szokott, de szinte mindig ők szedtek fel(állítólag nem vok rosszképű). Aztán a fősulin megismerkedtem egy lánnyal. jól éreztük magunkat egymással de persze anyunak nem felelt meg. mi az hogy csak tanár az anyja meg épp munkanélküli az apja??? A helyi városban 3 lakóingatlanunk van ebből kettő teljesen üres lakható. Ennek ellenére kapcsolatunk 4 éve alatt 3.5 évet ugyanabban a városban albérletben éltünk. A kifogása az volt hogy állítólag nem muatttatm be neki a lányt amikor összeköltöztünk.

Az utolsó fél évben a baleset miatt ideadta a házat, de utána szétmentünk. Nem az ő tevékenysége nyomán egyszerüen így alakult. Azóta magányos vok, de nem azért mert nem keresek hanem mert egyszerüen teljes közönnyel vagyok a kapcsolatok iránt. Legjobb gyakorlati példa talán hogy a telefonomban összesen 7 darab telszám van ebből egy a 112… Nem érdekele senki és semmi, csak hogy felejtsek. de mindent el akarok örökre. Valakinek van ilyen vagy ehhez hasonló problémája itt? És ha igen mit javasoltok?

És most attól félek hogy ezekkel a nyugtatókal visszalépek és kitörlöm azt a négy évet amit eddig felépitettem. De tényleg nem tudok már mibe kapaszkodni. Olyan mintha egy űrkapszulában lebegnék a Mars meg a Föld között. Jó érzés közben amikor napi 3-4 órákat lefutok, de előtte és utána kb2-3 órával már rámtör a pokol. Magányosság, szorongás csak a tablettákra gondolás mert az perpill segít. De amint hozzászokok az adagokhoz az sem fog. És attól félek hogy akkor sokkal csúnyább dolgok fognak jönni amiből már nem lesz kiút. heroin etc….