Előszőr is szeretnék gratulálni neked r001! Hihetetlen hogy ez lehetséges, bár számoltam azzal, hogy mint minden betegség ami a fejünkből és az elképzelésünkből kiindulva megjelenik, így ez is orvosolható kitartó kezelésekkel, terápiákkal, beszélgetésekkel, stb. Most már kicsit tisztábban látom a borderline-t. Nem egy halálos betegség amiből lehetetlen felgyógyulni, hanem egy átmeneti állapot! Sokszor a lelkierőn múlik.
Személy szerint én valahol félúton elhagyhattam, mert már semmi se tesz boldoggá. Pedig már benne vagyok 3 és fél éve a párkapcsolatomba. Bár most azt se értem miért sírom el neked szívem legnagyobb bánatát, csak teszem mert nem mondhatom el senkinek, még a családomnak se, mert félek hogy kinevetnének.
Sajnos Orvossal még nem lett diagnosztizálva a borderline-om milyensége. De hamarosan összeszedem magam annyira hogy erről is gondoskodni tudjak
Viszont az, hogy páromnak nem tudom elmondani, hogy mivel küzdök, mik a démonaim, a sárkányaim, amiket egyedül szinte lehetetlennek érzek legyőzni. Félek ha megtudja miért vagyok ennyire szélsőséges, és kiszámíthatatlan, és hogy miért tettem annyira sok rossz dolgot, akkor még jobban megutál. Szinte bűzlene a mentség kereséstől az őszinte megnyilvánulásom. Egyszerűen nem merek lépni. De érzem hogy ha most nem lépek mégse, akkor biztosan a szartenger hullámzó tengerének egy újabb végeláthatatlan mélységébe szipkázz ez az érzés.
A legjobban az ijeszt meg, hogy a félelem és az örület egyre jobban magába zár, mint egy feketelyuk. És az, hogy az az ember aki a lelkitámaszom volt, a szerelmem, akit mindig is szerettem, akire annyira sokszor vigyáztam, az most tőlem távol van, és tudom hogy ő is szenved emiatt hogy látja mi a bajom, épp csak nem tudja, nem tudhatja mi is az. Főleg mert nem bírom elmondani. Sokszor hallom tőle hogy mondjam el mi a bajom, mert látja hogy valami bánt, én meg nem bírok megszólalni, mintha elvágták volna a hangszálaimat. Mintha abba a pillanatba más perspektívába kerültem volna és mint néző nézném a helyzetet. Tudom hogy ebben a helyzetben a félelem a kerékkötőm, csak épp nem tudom hogyan győzzem le.
Hamarosan döntenem kell az életemről, mivel nemrég párom megkérte a kezem, és az összeköltözést tervezzük, babavállalást, családot, szóval az életünket, én mégse tudok ennek felhőtlenül örülni, mert tudom hogy ilyen állapotba még annak se tudok rendesen örülni, hogy megkért, bár nem most hanem sokkal korábban kellett volna, de ez nem számít a helyzet szempontjából. Az a lényeg hogy megtette.
Tudom bután hangzik de néha úgy érzem bár ne tette volna meg, bár ne mondogattam volna minden áron akarva hogy kérjen meg, hogy attól érezhessem azt a múló de szép illuziót, hogy valaki szépnek, kedvesnek és szeretetre méltónak tart, és hogy annyira fontos vagyok valakinek hogy megvédjen a világtól. Tudom, tudom, ez túl teátrális, szinte már meseszerű képzelgés, mégis ezt hittem. Aztán rájöttem, hogy az nem elég hogy szeretnek, hogy boldog vagyok néha, hanem kell valami extra, valami plusz amitől újra érzem hogy élek, lélegzek. Ekkor jöttek a szexuális kilegnéseim, a megcsalások, a sumákolások, a hazugság gyártás és így tovább. Bármennyire is szerettem a párom megtettem, és ez olyan érzés volt, mintha a szellemem ketté szakadt volna, egy jó és rossz részre. Mintha a rossz énem a szexuális kilengésekkel akarná bizonyítani, hogy ez az élet, ez a tuti és ezt kéne csinálni. És eközben a jó énem meg azzal foglalkozott hogy mekkora szemét volt a rossz és ezért neki bünti jár, méghozzá nagy. Látta minkét részem, hogy az amit teszek tudatosan, vagy öntudatlanul, az mekkora fájdalmat okoz a szerelmembe. A világ legszörnyűbb látványa volt számomra, amikor sírni láttam a páromat. Azt el tudtam fogadni az élettől, hogy engem gyakran megrikatnak, mert érzékenyebb vagyok, és hogy azért aki vagyok gyakran bántanak, de hogy az, akit én szeretek, pont magammal bántsam az már sok volt.
Anno tini koromban az első szerelmem elvesztése után – utólag kár volt érte még könnyeket is pazarolni – szóval az után kezdődött a pokoljárásom. Hittem a szerelemben, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez is olyan mint a drog, egy ideig megkapod, már függsz tőle utána elveszik és te roncs, szar emberré válsz tőle. Ekkor kezdtem el az önbüntetést. Kezdés képpen a BŰNÖS szót karcoltam bele üvegszilánkkal a karomba. Sokáig rejtegetnem kellett a családom előtt, ám egy napon, mikor épp mosogattam, kilátszott a karom azon része és anyám meglátta a hegeket. Ki akadt rendesen. Utána mentem el először orvoshoz. Sajnos egy rossz pszihológushoz küldtek, akivel minden terápiásnak beállított kezelésnél úgy éreztem, hogy csak egy szám vagyok neki, meg egy név, és hogy igazából csak azzal van elfoglalva hogy unalmában rajzolgasson a füzetébe, de megoldáshoz sose vezetett el, mindig csak úgy felszinesen beszélgetett, nem ment bele a mélyebb a probléma keresésbe. Egy idő után emiatt ott hagytam a kezelést és nem küzdöttem tovább. Amikor viszont újra kezdődtek a hangulatváltozások a depressziós periodusok egyre durvult a helyzet. Gyakori önbüntetés, vágások, önéheztetés, stb. stb. A végén csak arra eszméltem, hogy a pszihiáternél ülök, és kiabálok vele, mert kiakadtam hogy 4 óra várakoztatás után be se hívtak pedig időpontom volt, és kopogtatni meg nem lehetett. Az hagyján volt hogy kiabáltam, de mint egy óvis el kezdtem bögni és csak egy 1 óra sírás után bírtam elmondani neki, hogy mi is a bajom. Ekkor küldött el a zárt osztályra 2 hetes pihenőre. Amit ott tapasztaltam, sokkalta rosszabb volt. Láttam hogy másoknak rosszabb, láttam hogy az egészségügy mennyire fejletlen ezen a téren és azt is, hogy azon kívül hogy belém diktáltak egy csomó gyógyszert amitől növényként ültem a kórterembe és csak csorgott a nyálam öntudatlanul, semmit nem segítettek. Miután letelt a vizsgálati idő vissza kellett menjek az eredményekért és mivel valamit írniuk kellett agorafióbiásnak diagnosztizáltak. De a probléma nem múlt el.

Tanácstalannak és végtelenül gyengének érzem magam. Fogalmam sincs merre induljak. Párommal maradjak, vagy adjak fel 3 és fél évet? Nem normális ez az egész helyzet. Az egészet úgy képzeltem, hogy minden okés lesz közöttünk a párommal, a nagy szerelmet nagy boldogság követi de most itt ülök egyedül a szobámba és csak könnyes szemmel nézek fel párom képére, minta ez az egész minden csak egy álom lenne és engem is csak álmodnának.

Szóval ennyi lenne amit hozzá szerettem volna fűzni ennyire zavarosan!