Szia!

Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal.  Csak remélni merem, hogy nem a leírtak miatt lett rossz napod! Még egyszer szeretnélek megerősíteni abban, hogy nincs okod a kétségbeesésre!!! A leírtak alapján a gyerkőceid fantasztikusak! jó anya vagy!!!

Érdeklődnék, hogy privátban folytathatnánk-e, ezt a beszélgetést?

Kedves Tropfen!

A hozzászólásomat kifejezetten Adidaszdk ismerősömnek szántam. Ő személyesen is találkozott már velem és ismeri a gyerekeimet is.  Nagyon sajnálom, ha lehangólt az írásom. Nem az volt a célom, hogy negatív szinben állítsam be a B. anyákat. Csak álszent dolognak és hiteltelennek tartanám, ha azt írnám, hogy a mi gyermekeink nincsenek “veszélyben” a betegségünk okán. Óhatatlanul sérülnek a diszharmóniánk miatt. Az általad említett türelmetlenség és a túlféltés, nem éppen alapjai az egészséges személyiségfejlődésnek és ezt be kell látnunk. Ha homokba dugjuk a fejünket, ez akkor is így van. Viszont ettől nem kell anyaként is selejtesnek éreznünk magunkat, mert a másik oldalról viszont többletadottságaink vannak, amelyek némikép kompenzálják a problémákat, és ott van a tény. hogy minden cselekedetünket, még a kevésbé helyeseket is, a jó szándék vezérli. Úgyhogy nincs okod az aggödalomra, mert Te minden tőled telhetőt megteszel, és ez számít. Te a gyerekeidet erődön felül próbálod megóvni, minden tőled telhető szeretetet megadsz nekik. Tehát nem vagy alapból rossz anya.

Nem tudom, hogy mennyi idősek a srácaid és, hogy tudnak-e a betegségedről? Azt hiszem én azzal váltam elfogadható anyává a szemükben, hogy amikor már kellő értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkeztek, tudomásukra hoztam, hogy B vagyok. Ezt úgy tettem, hogy először nem mondtam szóban, hogy mi a gáz velem, hanem a betgségről tájékoztató, ismertető füzeteket, írásokat hagytam “véletlenül” elő a lakásban. Mégpedig olyan formában, hogy melette más hétköznapi betegség, mint diabetesz, magasvérnyomás stb. ismertetőit is elfelejtettem elrakni. Mint a világ dolgaira fogékony emberkék, természetesen belelapozgattak. Aztán aki elolvasta, átadta a következő testvérnek. Majd együtt megvitatták, kiértékelték a dolgot. Ezzel azt értem el, hogy önmaguktól jöttek rá arra, hogy az egyik  leírásban szereplő ember én vagyok. Kvázi nem én ismertettem velük a dolgot, mert az akár önsajnálatnak is tűnhetett volna, vagy egy sokszor kiszámíthatatlan ember kifogásának, védekezésének. De nem ez volt a célom.

Ezzel a módszerrel sikerült elérnem, hogy felfogják, ez is csak egy betegség, mint akár melyik másik. Tehát az abban szenvedő ember nem tehet róla. Így aztán el tudták a személyemet külőníteni a betegségemtől. Nem biztos, hogy helyes a megfogalmazásom, de nem tudom ennél jobban érzékeltetni. Aztán mikor ezt sikerült megemészteniük, akkor ők maguk szerettek volna erről beszélni. Én pedig álltam elébe. Annak ellenére, hogy természetesen a diszharmónikus viselkedéseim miatt sokszor szenvedtek és sérültek, de megtanulták elfogadni, sőt kezelni is a helyzetet. Nem gondolnám, hogy a leírtak általános receptként szolgálhatnának. Hisz minden történet, minden ember más. Lehet, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem így reagálnák le ezt a módszert. Nálunk azonban ez vált be. Természetesen a kellő időpont megválasztása sem elhanyagolható, hisz egy hét éves gyermekkel ilyet még nem lehet megcsinálni. Bár ez nem annyira kor, mint inkább érettség kérdése. Ez azonban minden gyereknél máskor következik be. De azok az anyák, akik kellően ismerik a gyerekeiket, tudják mikor jött el az idő.

Többségükben  felnőtt gyermekeim vannak. Már nagymama vagyok. De nem bántam meg, hogy az imént leírtak szerint cselekedtem. A sok szenvedés ellenére sem gyűlölnek, mert úgy értékelik, hogy ami tőlem tellett azt megtettem. Hogy csak ennyire telett, azt viszont nem az én számlámra, hanem egy rajtam kívülálló okból bekövetkezett betegség számlájára írják. Minden esetre úgy érzik, hogy megtiszteltem őket azzal, hogy megismerhették az igazságot. Elismertem, hogy beteg vagyok. Így azt is, hogy az őket ért negatív eseményekről nem ők tehetnek, mert az egyedül az én hibám, illetve az én  betegségem következménye. Szabadon dönhettek arról, hogy ezért gyűlölnek, hibáztatnak, vagy elfogadnak, mert én tiszteletben fogom tartani, bárhogy is döntenek. Ezt a tudomásukra is hoztam.  Azt hiszem ezzel sikerült megállítanom egy generációkra átörőkített próblémát. Persze ezzel sajnos nem tudom megakadályozni, vagy kiküszöbölni azt, hogy esetleg ez, vagy hasonló kórság náluk is jelentkezzen, de a hozzá álllást mindenképpen. Nem tettem mást, csak önmagamból indultam ki. Átgondoltam, hogy mi bánt engem a legjobban. Rájöttem, hogy nem az, hogy az anyám tönkrevágta az életemet, hanem az, hogy sosem ismerte be, hogy beteg, hanem engem állított be selejtesnek alapból. Sosem mondta nekem, hogy bocsássak meg neki, ő nem így akarta, de önhibáján kívül így történt. A saját sz@rságát is az én nyakamba varrta. Akár mit teszek, még ennyi idősen is én vagyok a semmirekellő a szemében, és ennek akármerre jár hangot is ad. Talán így már érthető, hogy a saját gyerekeim kapcsán ki kellett találnom valamit, hogy megszakítsam ezt a láncolatot. Nem volt jobb ötletem, mint a leírtak. Azt gondolom, hogy nálunk bevált.

Kedves Adidaszdk!

Tudod, jó anya kevés ember tud lenni. Ez a szülőség dolog nem egyszerű. A b. anyák nagy valószínűséggel csak diszharmónikus családot képesek teremteni maguk köré, ami sajnos további lelkileg sérült utódokat eredményez. Mentségükre szolgáljon, hogy nem szánt szándékból alakul így, hanem a betegségük okán. Egy b. anya azonban olyat nem tenne meg, hogy nem megy el a gyereke szalagavatójára, hacsak nem éri útközben baleset. Kvázi a b. anyák, ha nem lenne a betegségük, többnyire felelős, következetes és szerető anyák lennének.