borderline. majdnem egy éve, hogy tudom. nagy sokk volt, tiltakozás, hárítás, de nem volt választásom. az orvosom úgy alakította a dolgokat, hogy végül magam soroljam a tüneteit, és neki csak nevén kelljen neveznie. mire odáig eljutottunk, már megkönnyebbülés volt: az a dolog, az az árny, sötét, rettenet bennem valóban létezik. nem én vagyok a hülye, tényleg “baj van velem”, miközben a baj nem én vagyok.

“jó dolgodban nem tudod, mit csinálj” – hajtogatták mindig. csak hiszti. soha nem volt különösebb látható okom panaszra, szép, boldog családban nőttem fel, a szüleim igyekeztek mindent megadni nekünk, jól tanultam, tehetségem volt rajzhoz, zenéhez… mára tudom, ez a belül rohadt alma esete. hiába nem volt iszákos, nem volt elmebeteg, se mélyszegénység, se drogos, se tragédia, persze vertek gyerekként, de azt sem úgy, csak ha rossz voltam, csak nevelési céllal, sose látszott a nyoma. és mégis ugyanaz lett az eredmény: pokoli szenvedés, kaotikus élet, nem tudom ki vagyok, mit akarok, néha nem bírok semmit, nem szeret senki, bele fogok halni – hasonló cipőben járók, ismeritek.

szóval az volt a nehéz, hogy nem volt semmi különös. csak én nem bírtam elviselni magam és az életem, csak én nem tudtam mit kezdeni a lehetőségekkel, néha csak meg akartam szűnni létezni, máskor kiszaladni a világból, rettegtem, hogy mindent színlelek csupán, és az élet egy nagy hazugság, vártam, mikor derül ki végleg: engem nem lehet vállalni, én tényleg gáz vagyok. közben már  egyetemre jártam, a szüleim eltartottak, voltak barátaim, tetszettem a pasiknak, “kiszabadultam otthonról”, végre minden más lett, nem voltam már a gimi lúzere, olyan színes egyéniség lehettem, amilyen akartam, tapasztalhattam és falhattam az életet – de a boldogtalanság maradt. felfedeztem az éjszakát, a szexet, játszottam a pasikkal… de egyre kevésbé működtem. egyfolytában attól rettegtem, hogy le fogok bukni, hogy nem illek “közéjük”. azok közé, akikhez aktuálisan épp tartozni akartam, akik úgy éltek, ahogy én szerettem volna, akik olyanok voltak, amilyen én akartam lenni.

elkúrtam az egyetemet. tologattam a tárgyakat. a halogatásból végül pánik lett, amint átléptem a küszöböt, hánytam. rettenetesen szégyelltem, hiszen ez is csak annak volt a bizonyítéka, hogy semmire se vagyok jó.

szeretője lettem egy nálam 15 évvel idősebb pasinak. (nem volt mellettem senkije, de cska szexre tartott.) aztán beleszerettem. elkezdtünk játszmázni. nem vett komolyan, gyerekként kezelt. szétmentünk, összejöttünk, gyűlöltem, de egyre jobban függtem tőle.

aztán egy tanárom (mivel pszichológiát tanultam a vicc kedvéért) egyben a terapeutám is lett, fél évig, rábeszélt, hogy hagyjam ott az egyetemet. ő már látta, hogy baj van, azt mondta, emlékszem: nem ér annyit, hogy belehaljak.

korábban is folyvást írogattam magamnak, mi lehet a baj, mit érzek, mit miért csinálok, már addigra tudtam, hogy ez gebasz, de ő volt az első, aki segített ebben. senki nem értette amúgy mi bajom, jött megint, hogy ez csak hiszti…

jött egy szakasz, amikor nem tudtam, mi legyen, csak kimenekültem az életből, a szeretőm albérlője lettem, akivel rengeteget veszekedtünk, mellette is pasiztam, mert nem kellettem neki, főleg a háztartást tanulgattam, nem nagyon tartottam a kapcsolatot a családdal, a barátokkal sem, csak a havi apanázzsal zsaroltak haza, vagy a kedvenc kocsmában voltam vagy otthon…

addigra már tudtam magamról néhány borderline jellegzetességet: a betölthetetlen szeretet- és figyelemvágyat, a szélsőséges érzelmeket és érzéslibikókát, a poklot csupa nagybetűkkel, azt is, hogy minden társaságból kinéznek bizonyos idő után, ahogy kiderül, milyen fura és kiszámíthatatlan tudok lenni, és én leszek a hülye hisztis kis liba… tudtam már, hogy nem bírom elviselni az egyedüllétet semmilyen formában, és hogy be tudok kattanni, amikor megyek bele az éjszakába… hogy betegesen ragaszkodom egy olyan férfihoz, aki érzelmileg csak kínoz, hol szeret, hol nem, hol bújik, hol nem, feltételeket szab és megaláz, néha kezet is emel rám, máskor meg tökéletesen boldoggá tesz…. meg azt is, hogy nem tudom, ki vagyok és nem találom a helyem… és hogy mindig mindekinek az lesz a válasza, ha őszintén beszélek ezekről vagy segítséget kérek: SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD. (mintha az olyan egyszerű lenne. mintha hatalmamban állna. mintha csupán nem szeretném… mintha azért volnék iylen, hogy őket idegesítsem… vagy mert élvezem. mintha csak eltúloznám a hétköznapi átlag-gondokat. vagy hazudnék róla, mit érzek… vagy én nem is tudom, mért nem hiszi el senki soha, hogy ez tényleg ilyen, és tényleg nem én találom ki…. talán ti értitek…)

majd gondoltam, összeszedem magam (hahh, mennyit próbálkoztam, mire), másik sulit kerestem, nyelvtanfolyamra jártam, dolgozgattam is, elköltöztem a pasitól, visszaköltöztem, minden jó lett…

és akkor bumm: megint pánik, hányinger, teljes összeomlás.

senkinek nem mertem beszélni erről, mert legutóbb sem értett senki… tudtam, hogy megint , hogy még jobban elítélnek és hibáztatnak majd. borzasztóan szégyelltem. képes voltam hajnalban felkelni, elmenni otthonról, és az ismerős helyeket kerülve bolyongani a városban, amíg le nem telt a suliidő, mintha bementem volna…

egyetlen barátnőm tudott csak róla, de vele csak telefonon tudtunk mindig beszélni. ő tartott szerintem életben azzal, hogy támogatott szóban, de segíteni nem tudott. próbáltam segítséget kérni több helyen is, de mindenhonnan elküldtek, sehová nem voltam elég “súlyos”.

és akkor teljesen véletlenül belefutottam egy pszichológusba egy olyan helyen, ahol épp nem is kellett volna lennie, és ő felismerte a krízist. beszélt velem 20 percet, majd adott néhány nevet és mailcímet, azt mondta, írjak, telefonáljak még aznap, nem várhat a dolog.

szerzett nekem egy sztk-s pszichológust. az is úgy fogadott, mintha csak játszanám, hogy bajom van, és úgy is búcsúzott el, hogy majd kiértékeli a tesztjeimet, és küld róla e-mailt, de valószínűleg nem találkozunk többet… (így, szószerint). mert szerinte a problémáimnak elég egy iskolai diáktanácsadó, vagy hasonló.

aztán mégis behívott a rendelőbe, és közölte, hogy – kapaszkodjatok meg – : kórház. amilyen gyorsan csak lehet. persze sokkot kaptam, hiszen évek óta senki sem vett komolyan, hiába hajtottam, hogy szerintem baj van, és egyedül nem tudok vele mit csinálni…

ő szintén azt mondta: csak hogy értsem: van választásom, de vagy a kórház, vagy belehalok.

súlyos anorexia diagnózissal küldött bentlakásos pszichoterápiára, egy hét múlva már kezeltek is, saját akaratomból.

na ez volt egy éve. 2 hónapot töltöttem ott, nagyon szuper orvost kaptam, meg non-stop csoport-terápiáztunk is ugye, hálát adok a sorsnak, a legjobb, ami történhetett.. pontosították a diagnózisomat is:

atipusos anorexia, kevert szorongásos depressziós zavar és borderline.

persze a magyar egészségügyre jellemzően az anorexiám azóta is köszöni jól van, egész bentlétem alatt azért küzdöttek, hogy visszanyerjem azt a súlyt, amivel bementem (mert bent elkezdtem rendesen enni és  – fogyni, szerintem az idegtől, egy ilyen terápia sosem sétagalopp). nem fogyok, de nem is tudok hízni, hol bírok enni, hol megint nem. maradtam 39 kiló a 160 centimhez. (és a vicc, hogy ahhoz képest, mennyire súlyos, valójában mintha nem is lenne az, az embereknek nem tűnik fel, én meg nem is tudom, mikor volt utoljára normális teherbírásom és fizikai erőm..)

mára tudom, hogy én azért nem vagdostam magam, nem voltak öngyilkossági kísrleteim, mert én így akartam meghalni: elfogyni lassan. (nem láttam én magam sose kövérnek, sose direkt koplaltam, csak úgy undorodtam az evéstől néha.)

az éjszakázós természetemmel se tudtak mit csinálni, borzasztóan megnehezítik a normális hétköznapokat az alvási szokásaim…

viszont gyógyszert nem szedek, többször szó szerint könyörögtem érte, de a drnőm nem adott. azt mondta, az csak a tüneteket fedi el, megoldást nem ad, ha eddig nem szedtem, nem kezdünk bele, még a végén rákapnék… (függő típus vagyok vagy mi…)

és úgy engedett ki, hogy ugye tudom, hogy a léyneg csak most kezdődik… lettt neve, kerete a problémámnak, megfoghatóbbá vált, “legalizálták”, de ettől semmi sem változott… és rengeteget kell majd küzdenem, hogy az életemet legalább szinten tartsam…

azóta nem kezelnek, ő elment onnan a többiek szerinte meg nem vagyok súlyos, tehát nekem nem jár orvos… talán mert nem szedek gyógyszert, és nem szoktam öngyilkos lenni… járnék a nekünk kitalált csoportterápiára, de annak feltétele a párhuzamos privát kezelés, ami viszont nekem megfizethetetlen sajnos… hát így.

- – - – - – - – - – - – - -

most megint lángol, tombol a borderline bennem és csapnak össze a hullámok, ezért is írtam… van egy rendes munkahelyem, de nagyon szigorúak a kerettartós feltételek, másodpercre pontosan be van osztva az időnk, és ez előhozza belőlem a dühöt, dacot, ellenkezést, lázadást… ráadásul a meló is stresszes, és mivel még mindig a szeretőmmel vagyok, ötödik éve, ő meg továbbra se vállal fel, pedig már együtt élünk, úgy érzem, érzelmileg teljesen magam vagyok…

nagyon nehéz minden nap a hülye b-nal küzdeni, féken tartani, visszazökkenteni magam normálisba, és rettegek, hogy egyszer nem tudom eléggé kontrollálni és kirúgatom magam… már hónapok óta megy, egyre kimerültebb vagyok, egyre erősödik a dolog, már megint nem eszek és alszom rendesen, a pasi nem tudja kezelni a helyzetet, nem is érti és ráadásul menekül az extra szeretet-igényemtől… rengeteget veszekszünk, ami csak olaj a tűzre. erről beszélni pedig csak azzal az egy barátnőmmel tudnék, de külföldön van, messze… mások nem is értenék, el is fordulnának tőlem, ha kiderülne, mi vagyok (mint a régi barátnőim.) a munkatársaim is kezdenek kevésbé bírni, pedig szuper kis csapat vagyunk, de ugye egyre furábban viselkedem…

szóval őrület, hogy tönkretehetem az életem megint, csak mert borderline vagyok, pedig egy évet küzdöttem, hogy valami működőképeset kialakítsak és fenntartsak, hogy a magam lábára álljak. (de ha elvesztem a munkám, a pasi nem tud eltartani, én meg nem tudtam tartalékot félrerakni még, haza kell költözzek vidékre a szüleimhez, akiket jelenleg kerülök és gyűlölök, és akik nem késlekednének az orrom alá dörgölni nap mint nap, hogy mennyire elkúrtam, és mennyire szar és alkalmatlan vagyok, és majd ők megmondják, hogyan éljek, hogy az jó legyen…)

és versenyt futok a borderline késztetéseimmel, és majd szétrobbanok, hogy senki sem érti és senki sem tud segíteni és meg fogook őrülni, komolyan, miylen nevetséges már, hogy magamtól félek a világon a legjobban. (meg a pókoktól, a fogorvostól és a körömletépés gondolatától, mióta volt a lábgombás reklám a tvben, de ezek átlagosak…)

vesztésre állok srácok, és nem tudom, mi legyen.

UTÓIRAT: visszaolvastam. tényleg nem tűnik komolyak. pedig ez a pokol, és bele kell halni, és nincs életem és nem lehetek sose én rendesen én, és senki sem szeret. megdöglök ebben a szarban, és amikor senki sem látja, órákg zokogok a padlón fetrengve, és sikítani szeretnék és a hajam tépni és a bőröm karmolni!!!!!!! egy korty víz lenyelése is fájdalmat okoz, és az éhségtől meg a kimerültségtől szédelgek és tántorgok és ideges vagyok és még kevésbé bírok enni és aludni, és remegek és hányingerem van. közben meg alig bírom megállni, hogy rágyújtsak, pedig leszoktam,és hányásig igyam magam és kúrjak valakivel, aki kíván, és addig üvöltsek A pasival, amíg meg nem üt rendesen. és ha a főnököm mégegyszer odajön, hasba fogom rúgni és elküldöm az anyjába és megtaposom a billentyűzetet és sose megyek vissza, és bár meghalnának végre a szüleim, hogy ne kelljen többé foglalkozni velük és ettől annyira kurvára kibaszottul gyűlölöm magam, hát hogy vágyhatok iylesmikre ennyire őszintén????!!!! és mennynire nehéz visszafogni magam, és mennyire szégyellem, és rettegek, hogy elmondom másoknak, vagy tényleg megteszem, vagy nagy bajom lesz és az már gyógyíthatatlan lesz.. és nincs életem 25 évesen, és csak folynak ki a kezemből az évek, és semmit se tudok visszahozni már. és nem értek még mindig semmihez, mert amikor bekattanok, csak az számít, mit érzek, és hogy ne üvöltsön bennem a magány és az undor és önutálat, mindent megteszek, hogy picit ne érezzem, pasik és kocsmák és nyakamban a főváros, és az idő csak múlik és a lehetőségek csak úsznak, és egyre több embert veszítek el, és egyre jobban fájnak……….

ez a pokol, és nem bírom, nem bíííííííroooooooooooom!!!!!!!!!! és annyira üvöltenék, de akkor meg rámsütik, hogy elmebeteg, és a maradék életem is elvesztem,. és nem marad, csak, hogy fáj!!!!!!!!!!