AZÉRT ÍROM LE EZEKET A SOROKAT,mert a lányom bulémiás már 4-dik éve .Nagyon szeretne meggyógyulni.Decemberbe a sokadik könyörgésemre eltudtam vinni phszihiáterhez,kapott gyógyszereket,és valóba,mi szülők és az iskolába is észrevehettük végre a változást ,de a múlt héten megint durván vissza jött a betegség,vele az iszonyu hangulatzavarok.Most csütörtökön vissza mentünk a doktornőhöz,ő is meglepődött a vissza esésen kapott még 1 gyógyszert de nagyon kétségbe vagyok esve .Ugy szeretnék segíteni a lányomnak rettenetes így látnom őt ,nem vagyok erös idegzetü ember sajnos én sem,,lassan már erőmön felül próbálok lelket önteni bele félek hogy mind a ketten összeroppanunk.Ha olyan valaki olvassa e sorokat aki már kigyógyult ebböl a borzalomból,nagyon kérem ossza meg a tapasztalatait és hogy a gyógyszereken kívül milyen más lehetőségek vannak. Márti
bulémia
Legaktívabb felhasználók
RSS 2.0 Kommentek
A SOTE Magatartástudományi Intézetben kompetens szakemberek segítenek egyénileg, vagy csoportos terápia segítségével. Túry Ferenc vagy Szumska Irena kiváló szakember, őket is lehet keresni, de fontos, hogy a lányod is meg akarjon gyógyulni!
Íme, az én történetem, azóta teljesen meggyógyultam (173 cm 60 kg vagyok 24 évesen), 2 évig voltam beteg.
Nekem 13 éves koromban nagyon nagy szeretethiányom volt szülői részről, több törődésre kedvességre vágytam tőlük, sajnos a szüleim kevésbé érzékeny emberek, viszont elvárás rengeteg volt és én is maximalista lettem. Ezen kívül főleg bátyámtól rengeteg csipős, számomra bántó megjegyzést kaptam az akkori teljesen normális alakomra, bókot vagy kedveskedést meg egyáltalán nem. Így lettem anorexiás. Ezek voltak azok a tüskék amelyek végig bennem dolgoztak az anorexia alatt.
A kényszer és az erőszak nem segít semmit, fontos hogy lelkileg próbálj meg közel kerülni a lányodhoz, a barátja lenni, nem pedig a parancsoló szülő. Próbáld meg kideríteni mitől alakulhatott ki ez az egész, mi bánthatja, mi motiválja abban hogy ezt tegye. Ne hurrogd le és ne bagatelizáld el az érzéseit, próbáld meg megérteni őt, még akkor is ha nagyon más személyiségek vagytok. Úgy talán hamarabb megnyílhat előtted, felderülnek azok a lelki problémák amik a betegséghez vezettek, ezeket kell valójában kezelni és, ha van rá mód vele megbeszélni, úgy hogy eloszlatod a félelmeit. Ez nem fog egyik napról a másikra menni, valahogy én is csak szépen lassan engedtem közel anyut magamhoz. Sőt az is lehet hogy csak bizonyos emberek előtt lesz képes az illető megnyílni, talán az is segíthet ha olyan orvost doktort próbálsz keríteni neki aki az érzéseivel,személyiségével is törődik. Akit esetleg a lányod is megszeret. Azon kívül jó ha törödő ember család, barátok veszik körül szinte mindig.
Rajtam ez segített, idővel egy nagyon kedves doktornőhöz kerültem, aki egyfolytában mosolygott, nyugalmat éreztem ha hozzámentünk, annyi kedves bókot és törődést kaptam tőle, hogy végül valahogy el tudtam hinni, hogy szép vagyok és szép leszek akkor is ha felszedek még jó pár kilót.
A saját példámból kiindulva az a hibája a külső segítséghez való fordulásnak, hogy az ember hajlamos arra, hogy egyféle kijátszandó ellenfélként gondoljon az orvosra. Én nagyon fiatalon lettem anorexiás, az előzményektől eltekintve is 14 évesen. Nem egész 36 kiló voltam a 160 centimhez, amikor orvoshoz vittek. Féltem, hogy kórházba kerülök, mert ezzel fenyegettek, ezért teljesítettem amit elvártak és tervszerűen felszedtem a napi 10 dekákat, amit előírtak, egészen addig amíg el nem értem a számomra botrányosan soknak tűnő 43 kilót, ezután csak teleitta magam vizzel a mérlegelések előtt, és minthogy szépen “elértem” a 45 kilót, és mindenkit meggyőztem, hogy jól vagyok, abba is hagyhattam az orvoshoz járást. A baj csak az volt, hogy lelkileg semmi se lett jobb, picit visszafogytam, de sokat nem mertem, nehogy megint orvoshoz vigyenek, de továbbra is rosszul voltam a kinézetemtől, és rettegtem az evéstől. Ekkor jött be a bulímia, amit talán picit sejtettek a szüleim, de hivatalosan nem tudták meg. Ezzel évekig küzdöttem, visszatérő hullámokban. Elvileg senki nem tudta, pedig még csak nagyon kevés ideje vagyok túl rajta. A lényeg, hogy a saját hajamnál fogva húztam ki magam a dologból, szinte kényszerítettem magam, hogy mindig társaságban legyek, hogy ne tudjam megtenni ezt magammal. Mivel nem voltam egyedül, nem hányhattam, innentől kezdve nem is mertem falni. De ha nem voltam egyedül, nem is vágytam erre. A lényeg az, hogy ezt csak magában tudja lerendezni, az orvosi ellenőrzés csak kijátszandó dolog, a lényeg, hogy mellette legyenek, és így meggátolják a betegségben, de ne tudatosítsák benne, hogy a problémára figyelnek. Nagyon nehéz, de segíteni kell társaságot, hobbit, elfoglaltságot találni, ami rengeteg időt és figyelmet vesz el tőle, és ami így rákényszeríti, hogy ne ölje ebbe a betegségbe az idejét, de mindeközben ne éreztessék vele, hogy beteg. A nehézség ott van, hogy nagyon nehéz leyőzni a bulímiát, de ha nem párosul anorexiával az már egyfajta könnyebbség, mert hízással nem kell foglalkozni. A hangsúly csak azon van, hogy azt az űrt, amit most a bulímia tölt ki az életben, vmi más töltse ki. Ehhez el kell indítani az úton, finoman, és utána már magán fog segíteni, és ez a kulcsa mindennek. Remélem idővel könnyebb lesz. Csak adjanak rengeteg támogatást és szeretetet.