Sziasztok! leginkább beszélgetőtársakat keresnék, olyan embereket akik valamennyire megértenek. Mert egyre jobban az az érzésem, hogy hiába magyaráznám bárkinek, vannak dolgok amiket egyszerűen felfogni is képtelen a más ember… 20 évesen nagyon magányosan, munka, és gyakorlatilag suli nélkül. van iskolám. De félő már, hogy nem lesz és tudom az én hibám…. Az, hogy az előző sulikban sem voltam képes megmaradni, azt sem tudom merre jártam, hány helyet bolygattam fel magam körül, hogy aztán lelépjek. Szégyen gyalázat, hogy nincs egy érettségim se. Mert úgy lógok mint egy tini, és utána füllentek itthon. Van egy nagyon jó barátom, akit már rengetegszer próbáltam elkergetni, de nem tágított (szerencsére). A egyetlen emberről írok, aki ismer, jobban ismer, mint én magamat. Ő az én logikus másik felem. Én az érzelmes, ami nem racionális. Ő “nevelni” próbál, ha lehet így fogalmazni. Olyan hálás lehetnék, most is mindjárt elbőgöm magam, tulajdonképpen hálát adhatnék a jó istenkének, hogy egy ilyen emberre találtam…! Ja, és ő fiú, én lány. Ő messze lakik, de amikor csak tud, jön. Itt ahol lakom vannak még páran… Fiúk.. Csak fiú ismerősök, mint egy.. Mit is gondolhatnak? Ribanc vagyok e, vagy lezbikus?? Van egy fiú barát, akinél gyakran meghúzom magam, nála alszom sokat. Állandó társaságra lenne szükségem, én így érzem, de ez sajnos lehetetlen. lehetetlen az is, hogy csak velem foglalkozzanak, pedig szívem mélyén ezt szeretném. Ma hajnalok hajnalán baktattam fel egy haveromhoz, hogy ott aludjak, ne pedig egyedül. Azt mondom az egyetüllét fáj, és abban a pillanatban ahogy elválok valakitől, már hiányozni kezd. És könnyezve várom hogy mikor láthatom viszont! Majd szétvet az ideg attól, hogy egyedül kell meghúznom magam este, hogy ha csak egy napot nem lehetek emberekkel…. Szeretek fiúk mellett aludni. Nagyon szükségem van a testi kontaktusra, szinte az a fő pontja a kapcsolataimnak, mert ha nincs meg egy kézfogás, egy ölelés, egy érintés, akkor olyan üres minden, mintha semmi sem történne az emberek között. Az emberek többsége halott, arctalan bábu. Alig látok arcokat magam körül. Nem emlékszek arra, mi volt 2 napja. Ha elvágják több napra az embereket tőlem, főleg a személyes kapcsolataimat, akkor csak sírok, mert azt érzem, el lettem hagyva. gyanakvó vagyok, és manipulatív, és paranoiás. Nem dühöngök sokat, vagy mégis, például ma is magamat ütlegeltem. De sokkal nyugodtabb vagyok, ha vanak mellettem, figyelnek rám. Fontos hogy figyeljenek rám, és megmondják mit csináljak. Alig van motivációm, nem tudok tervezni, már többször próbáltam célokat kitűzni, nem ment, úgyis másképp fogom gondolni holnap… A szextől, csóktól írtózom, a petting fáj. Ja, és a múltamról azért nem írok, mert rájöttem, hogy csak halvány fogalmaim vannak róla. Félek attól, hogy nem történtek meg dolgok, vagy megtörténtek a múltban. Most így ennnyi lenne hírtelenjében… Anyámra ha ránézek nem is az anyámat látom. Őneki sincs arca. Néhány dolog amit itt leírtam, onnan tudom, mert blogot írok. Nem járok semmilyen terápiára, szerintetek mi bajom lehet? Mit csináljak? Nem is tudok terapra menni! (vagy talán nem is szükséges)