Egyszer már leírtam a történetem, hasonló cipőben jártam, mint Ti…Néha megijdek és úgy gondolom, hogy talán nincs vége, De azt hiszem a legnagyobb segítség, ha a gondolataim erősebbek lesznek felettem, hogy nekem kell győznőm. És csak úgy tudok győzni, ha elmondom magamnak azt, hogy minden embernek van rossz napja, annak is aki “normális” és nem feltétlenül a betegség jött elő. Mindenesetre most hosszú kihagyás után elolvasgattam a történeteket. Kicsit fura volt már olvasni, hogy valamikor én is voltam ennyire önpusztító. De volt egy pont (persze előtte évekig pszichológus segítse), amikor azt éreztm, hogy akármennyire fáj lépni kell tovább és meg kell találni azt az utat ami segít. Természetsen tudom milyen nehéz, de a betegség hajlamosít még inkább különböző függőségekhez való szoros kapcsolat kialakításhoz….Tehát amennyire lehet, kerülni kellene ezeket a dolgokat és nekem amit tanácsolatak bevált…Tudom ajánlani. Fontos tartani egy keretet az életnek az egyben tart és mellette a munka és sport terápia. Tudom, hogy nehéz sokszor koncentrálni, de csak így lehet egyszerűbbé tenni, h ne kattogjon mindig az a fogaskerék. El kell fogadni, hogy a betegség adott, de nem szabad elmélyedni benne és emögé bújni. Van kiút…Az út rohadt nehéz, de nagy akarattal megléphető. Én is ezt tettem, a múltam már csak sokszor, mint egy rossz álom…De ott követtem el annó a legnagyobb hibát, hogy beleéltem magam a betegségbe és akkor a tüneteket még erősebben produkáltam. Nyilván együtt kell élni vele, de nem ez kell lenni az élet középpontjának, különben teljes káosz…Ezt kell vmivel felülírni, célokat keresni, megvalósítani.