Óvodás voltam. Még arra is emlékszem, hogy nyár volt, vagy kora ősz.
Az óvoda udvarán álltam, néztem, ahogy a gyerekek mennek haza a szüleikkel. Egyik a másik után.
Egy darabig vártam én is, hogy értemjön valaki. Aztán, ahogy fogytak a gyerekek, úgy fogyatkozott meg az én reményem is, hogy valaki értemjön.
Nem mintha eddig nem jöttek volna értem, vagy nem lett volna rá reményem, hogy hazavisznek. Eddig mindig elvittek. Nem volt okom félni.
Mégis, egyre jobban és biztosabban éreztem, hogy most nem jönnek. Hogy itthagytak, nem akarnak. Nem sírtam, nem kérdeztem. Csak vártam, és egyre fogyott bennem a remény.
És aztán egyedül maradtam. Minden gyerek hazament, a takarítók már takarították a kis szobákat. Én még mindig ott álltam az óvoda udvarán.
Aztán Ica néni, a dadus, aki a szomszédunk is volt, megelégelte a várakozást. Ő is menni akart haza, így a kis piros kempingbiciklijének a csomagtartóján hazaszállított.
A családom otthon volt, nézték a tévét. Ott volt mindenki. Rólam egész egyszerűen elfelejtkeztek. Amikor megjöttem, akkor megörültek és azóta is, ez egy derűs történet a családban. Hogy megfeledkeztek róla, hogy van még egy gyerekük.
Nem haragudtam rájuk, még csak rossz érzésem sem volt. Örültem, hogy valaki hazavitt és otthon lehetek végre.
De az az érzés. A várakozás, hogy valaki jöjjön értem. Az azóta sem múlt el. Azóta is várom, hogy valaki hazavigyen.