Sziasztok. Én voltam tündérhegyen…Az a tapasztalatom, hogy mint kint az életbe itt is ugyan úgy meg kell válogatni kivel beszélsz…stb. Nekem igazából annyira nem tetszett a hely. 1 hét után úgy döntöttem ezt nem csinálom. Még jobban kikészültem…Főleg a nagycsoporton ahol nem szólalt meg senki sem na az elég nyomasztó volt számomra. Kisérleti alanyok vagytok ott. Az emberek ott is és mindenhol rossz indulatúak. Ez alatt azt értem, hogy kibeszélnek ott is mindenki mindenkit. A cigizőbe, a szobába…mindenhol…Gátlásos vagyok egyébként is…de ami nem volt üldözési mániám is előjött ott …A nagy segitségnyújtásról meg annyit ott, hogy egy héten 2 szer beszélsz a saját pszichológusoddal egy fél órát….Azon belül foglalkozások….(amiken megintcsak a mások problémáját hallgatod-mindenhol….) Egy kis zug nincsen ahova el lehetne vonulni a saját gondolataiddal….NEm vagyok százas én sem-azért mentem be, de nekem inkább anyagi-egészségügyi problémáim vannak….ami kilátástalan… de átlátok a szitán vannak bizonyos helyzetek amikor nekik ez a dolguk persze hogy kihozzák belőled a dolgokat, de ez az “igen és akkor miért érezte azt magyarázza meg hölgyem” és stb….uhhh.Lehet, hogy nem jó volt a terapeutám. Nem tudtam beilleszkedni sem. Nem érdekellt ott más problémája már…..Egy picit persze úgy képzeltem el simogatják a lelkem majd -végre egy hely ahol majd megértenek…Nekem a kinti életben is rengetegen vesznek körül hátrányos helyzetű emberek. Amit elég nehezen viselek-nem tudok elmenni dolgok mellett, hogy ne segitsek, ebbe persze benne van az is hogy akinek jók illetve nyugodtak a körülményei és nem empatikus személyiség az könnyebben dolgozza fel a saját és a mások problémáját. Én nem vagyok ilyen. Egyedűl a művészetterápián éreztem jól magamat-szimpatikus volt a terapeuta nagyon…Ő a legjobb ott szerintem kellemes hang és együttérző lélek…:)