Sziasztok! Olvasgatom már egy ideje az ide írt történeteket,mostanra szántam el magam,hogy kiadjam magamból a sajátom..34 éves,2 gyermekes,elvált,jelenleg párkapcsolatban élő,borderlineos,szkizoaffektiv zavaros,akut depressziós,gyógyszerfüggő és persze pánikbeteg vagyok. A kálváriám régóta tart,bár 4 éve lett neve is a mumusomnak. Az eddigi életem csak nagyvonalakban: nevelőszülők,sok sok nemi erőszak,rengeteg bántalmazás,hogy csak a fontosabbakat említsem..Sokáig nem jelentkezett ennyire durván ez a betegséghalmaz,de pár éve teljes idegösszeomlás. A dokik szerint csoda,hogy eddig bírtam. Jött a gyógyszerfüggőség,de ezt úgy kell elképzelni,hogy 50 szem frontin,xanax volt az alap..Közben a fiam intézetbe került,iszonyú agresszív kitörései voltak,eltörte csuklóm,megvagdosott,stb. Persze ez,hogy nem volt velem többé méginkább lejjebb sodort. Persze nem mondtam le Róla,mára csodás fiatalember lett belőle,nagyon jó a viszonyunk. A lányom viszont szinte születése óta csak az apját szerette,ez odáig vezetett,hogy oda is akart költözni hozzá. Életem egyik legnehezebb döntése volt,hogy engedtem,de nem erőltethettem,hogy velem legyen és mégjobban meggyűlöljön… Innentől rohamos volt a romlásom. Rendszeresen kiütöttem magam gyógyszerekkel,vagdostam magam,persze közben sorra fogyasztottam az orvosokat,voltam többször kórházban. Tavaly ténylegesen megpróbáltam megölni magam,nem rajtam múlt,hogy nem sikerült..Végigcsináltam egy gyógyszerelvonót,sikeresen. Utána ismertem meg a Párom,kezdett minden jól alakulni,dolgoztam stb. Sajna nálam a gyógyszeres kezelés nem játszhat,így viszont a dokik sem foglalkoznak velem. Mára ott tartok,nincs nap,hogy ne akarnék meghalni,állandóan sírok,és 2 hónapja már dolgozni sem tudok,utcára se menni..Párom türelmes és kitart. De én nem bírom tovább…