- Meg akar b***ni.

Gondolom én. Bár lehet, csak ostoba ábránd, és fürtjei mögé bújva vélem leleplezni, a vágyat, mely nem lehet szexuális. Nem-nem. Inkább tudásvágy. Hiszen omnipotens. Vagy csak megint gyógyszerezni akar. LOVE-ésem sincs. Fekete szemeivel bámul rám. Le sem veszi őket a dekoltázsomról. Úgy fürkészi a fűzőmet, ahogy zárójelentésem sorai között szokott kutatni. Lila az éjszakában. Végigsimít a fehér lapokon, de tudom, érzem, úgy teszi, ahogy velem tenné. A pórusok lázadnának, de a keze szedatív. Eszméletlenségig pirulok. Tényleg hasznát venném egy pirulának. Moccani sem merek. Félek, ha megmozdulok, újra az álmaimban találom magam, ahol elé térdelek és…

Szóval tovább ülök a rendelő ablakában. A szívem egy nyitott, V-alakú értükör. Eltelt egy év, és rengeteget gondoltam rá, de nem miatta maradtam beteg. Bár a szerelem beteggé tesz.

- Hová megy nyaralni ? – kérdezi Ő.

Én meg csak a rengeteg receptre tudok gondolni és a sok gyógyszerre, amit felírt a szokásos-civil társadalom számára láthatatlan betegeknek, így Ő könnyedén nyaralni tud menni a gyógyszercégek kontójára. Orvosi köpenyben, a terápiás ágy mellől rám bámul. Én átlátszó tütüben toporgok és csillogok a tavasz szobájában a levelek alatt. Igen távoli vilángolás.

- Azt hiszem, csak befekszem. – Mondom egy félszeg mosollyal. De valójában nem így terveztem. Valahol mélyen, miatta jöttem vissza. Nem tudtam elfelejteni, a Freudi jéghegyem tudatalattijába süllyedt. De én a csúcsra akarok jutni vele.

- Feküdjön hátra , relaxációt fogunk végezni. – Kinézek az ablakon. Elveszek a tavaszi tekintetek természetében. Kint a hegyen csak úgy zsong az élet, csövesek b***nak a bokorban , kannás bor illata terjeng, vegyszer szag. A fák majd kicsattannak a tesztoszterontól. FUCK. Csupa kedves, politoxi vagy heroinos lövi magát nem messze a rengetegben. A madarak is b***nak. A fertőző föld, lelkesen okádja ki a változatosnál változatosabb rovar-bogár-féreg imázsát az emberiségre. Baudelaire-i bódulat. Érzelem vírus. Nem találom a hangomat. Érzek, de megőrülök, hogy nem tudom formába önteni. Fölöslegesen csapongok. Ennyit már nem bír el a lelkem. Lassan az ágyhoz sétálok. Finoman végig dőlök rajta.

Lehunyom a szemem, és próbálok ellazulni, nem gondolkodni. Ablaktalan falpadlás. Mélyenszántó Szent. Elkezd beszélni hozzám. Előbb-utóbb sejtem mi lesz…

- Sajnálom, nem tehetek róla! – Relaxáció közben, lassan nyílnak szét a lábaim, és máris érzem, ahogy Rivotril üvegcsés ujjai, félre húzzák a bugyimat az elmém szüzessége után kutatva. Érzékelem, ahogy letérdel. A Hippokrátészi reccsenés. Szabályszegés South Park módra. Vagy minek nevezzem? Ahogy hüvelykujját a csiklómhoz nyomja, elvándorolnak a teremből a pink Mellrák Ellenes Liga szalagok.

Rádobban a szívem az egészségre. Nem vagyok beteg. Csak gyógyszer-bűnöző. Pszichiáterfüggő. Terápiamániás. Toxikus orgazmus. Túl sok(k) vagyok.

- Ne legyen hangos, kérem. – Könnyeim zuhatagán át meg pillantom a fa*kát. Ez húsbavágó lesz. Megkapom a szeret-onin löketemet? Nem lesz elég a Dope-amin. Rám fekszik és belém hatol. Szétfeszít és meggyilkolja az orvos-beteg kapcsolatot. Közben végtelen mondatokat suttog a fülembe, arról, hogy mennyire gyűlöli ezt a világot. Nem fair. Szinte semmit sem hallok, nem bírok halk lenni. Végre megkapom, amiért visszajöttem. Élvezni akarom a betegséget. Beteggé tett a szerelem, beteggé tett Ő. Kieresztem a hangomat, mint énem egy függő darabkáját, és azt hiszem, végtelenül berezgi majd a kórtermeket. A lányok pedig csöndesen járnak majd a WC-re hányi, egymás fogkeféit pedig csak finoman, nem a recés oldallal fogják feldugdosni.

Azt hiszem, katatónra b***tak. A recepteket markolva igazgatom a harisnyámat, a 100-as csomag zsebkendő dobozában alig maradt fröcstelen. De, továbbra sem tekint rám másképp. És még én fizetek neki. Hibátlan párhuzam, véges félreértés. Őseink meghúzták a porban a vonalat. A Démonok nem jöhettek át az emberi oldalra. Közben évezredek teltek el, de semmi sem változott. Ő a vonal emberi oldalán van, én pedig a túlsón ragadtam.