Párkapcsolatom a Borderline-nal

2016.01.14. 21:26

Sziasztok!

Az én történetem kicsit más, mint az itt jelenlevők többsége, hiszen az enyémnek két szenvedő alanya van, a párom és én. Már kicsivel több, mint 5. éve vagyunk együtt hol jól, hol rosszul, hol pokolian.

Igyekszem mindenben támogatni, segíteni, terelgetni… amolyan pótmama módjára. Tudom, hogy sajnos azoknak az embereknek, akik ebben a betegségben szenvednek nem éppen arra van szükségük, hogy valaki istápolja őket, de igyekszem stabil érzelmi környezetet teremteni, de nem megy. Elég egy szó, amitől eszébe jut egy rossz emlék, egy késés, egy apró meglepetés, és olyan heves érzelmi kitörések, hangulatváltozások és hullámvölgyek törnek felszínre, mintha csak egy skizofrén, vagy bipoláris lenne a párom.

Aztán a vitákat, valamint az irántam (és maga iránt) érzett gyűlöletét felváltja a feltétel nélküli szeretet, a teljes odaadás és ragaszkodás, amelyben érződik a megbánása, amiért azt teszi velem, amit. Ilyenkor elkezd tisztelni, amiért én mindennek ellenére fél évtizede mellette vagyok és újra visszaáll az egészséges felnőtt kapcsolat, megszűnik a gyerekes viselkedés.

Azonban ha így folytatjuk, ebbe egy idő után mentálisan én is beleroppanok. Mikor szükségem lenne egy támaszra, valakire, aki átsegít a mindennapi nehézségeken, van, hogy csak egy felnőtt testbe bújt gyereket találok, akit el kell lássak és istápolnom kell kicsiny lelkét, hogy ne törjön össze a mindennapok súlya alatt, vagy egy olyan emberrel találom szembe magam, aki teljes szívből gyűlöl, mert eszébe jutott valami évekkel ezelőtti sérelme, amiért nem a helyére raktam a poharam, vagy 2 perccel később értem haza, mert nem jött a vonat.

Azonban mindezek ellenére talán a legszörnyűbb azt látni, hogy az illető, akit én teljes szívemből szeretek, szenved önmagától, mégse látja be, hogy problémája van, vagy ha mégis, a “járjunk vele szakemberhez” lendülete – épp a heves önmagával vívott harc miatt – pár hétnél nem tart tovább. Így sajnos nem sok kiutat látok az ördögi körből, azonban amíg ez így marad, nem sikerül jobb belátásra bírjam, marad a párkapcsolatom a Borderline-nal.

Ha esetleg bárkinek, bármi tanácsa, segítő ötlete támadna, hogyan tudnék segíteni a számomra legfontosabb embernek, kérem ne tartsa magában!

Üdv. Cseresznye

#25610 marcsikacicuska hozzászólása: 2017.11.06. 20:36

Sziasztok.Azokat szeretném megkérdezni akiket diagnosztizáltak Borderline személyiség zavarral.Mikor jöttetek rá hogy segítségre van szükségetek?Mi történt ami ráébresztett valami nincs rendben?

varoszoba
#25611 varoszoba hozzászólása: 2017.11.07. 10:23

Szia Marcsikacicuska,
javasoljuk, hogy írd be történetként is a kérdésedet, hogy az összes borderline-os csoporttaghoz eljuthasson.
Így csak ez a pár ember kap róla értesítő emailt, akik ehhez a beszélgetéshez hozzászóltak.
Üdv: Várószoba

#23382 Gomez1921 hozzászólása: 2016.06.06. 13:55

Sziasztok!

35 éves vagyok, férfi, és négy éve tudom, hogy az ahogyan él(tem???)ek borderline viselkedés-személyiségzavar! Sok mindent leírtatok itt előttem, betegek, családtagok, annyi hozzáfűzni valóm van hozzá, hogy egy BPD-s egyén valójában borzalmasan bizonytalan. Nem bízik saját magában, vagy hol bízik, hol nem! Ezt képtelen beállítani! Nekem, négy évvel ezelőtt volt egy elég komoly rosszullétem a munkahelyemen, azt hittem nekem annyi, szédülés, erőtlenség, pánik! Mentő vitt el, de mire a kórházba értünk, kutya bajom sem volt! Négy napig vizsgáltak a Neurológián, majd közölték, fizikailag kutya bajom, de tudnak ajánlani egy jó pszichológust!
Így jöttem rá, hogy addigi életemet, nem csak egyszerűen, furcsán, késő-kamaszkori bizonytalan módon éltem, hanem személyiség zavarban. Hogy őszinte, legyek, ez sem hittem el még úgy 3-4 hónapig, meg voltam győződve róla, hogy pánikbetegségemnek az oka is fizikai, így hát elkezdtem életmódot váltani, sportolni, megszakítottam a hétköznapi kapcsolataimat először a barátokkal (bár már addig is elég sokan lemorzsolódtak közüllük), majd szülőkkel, testvérekkel! Csak a párkapcsolatom maradt! A párom, az egyetlen személy aki már rég óta mondta nekem, hogy valami nem oké, a többiek csak legyintettek! (Először Bipolárisnak gondolt!)
Szóval miután az életmódváltozás sem hozott eredményt (egyre sűrűbb, keményebb pánikrohamok törtek rám), beláttam, hogy igaza lehet a pszichológusnak, és elkezdtem kezelésekre járni! Így 3-4 év után a pánikrohamok elmúltak, de a bizonytalanság érzése nem! Egyik nap így másik nap úgy! A páromat én is nagyon meggyötörtem az együtt töltött 10 évünk alatt! Hálás vagyok neki, hogy mellettem állt végig! A pánik számomra nagyon szépen jellemezte az a tünetegyüttest, amit átéltem bizonytalanságom hétköznapi perceiben!

#24799 Timo454 hozzászólása: 2017.03.31. 14:24

Szia Gomez!
Az unokahúgom szenvedhet ebben, ő 17 éves, én vagyok a gyámja és egykor nagyon jó barátok is voltunk. Mára sajnos ez teljesen megváltozott. Nehéz vele, és képtelen elfogadni, hogy esetleg neki is gondja lehet. Nem látok sok jót ezen a téren, de valahogy lehetne neki segíteni? Párom (aki a nagybátyja,és vér szerinti rokonok) nagyon eltávolodott tőle és nem azért, mert beteg lehet, hanem nem bírta tovább, hogy folyton kettőnk közé áll a viselkedésével. És sajnos a legjobb barátnőjét is nagyon tönkre tette. A szeretteit elmarja maga mellől. Mit lehetne tenni? Timo

#23073 anton hozzászólása: 2016.04.04. 22:58

Kedves Cseresznye!

Azt írod, ha így folytatjátok – te és a borderline szerelmed –, abba bele fogsz roppanni. Mégsem lépsz ki a kapcsolatból. Miért? Fontos lenne megvizsgálnod a saját indítékaid, amelyek miatt megmaradsz egy ilyen érzelmileg kimerítő, egyenlőtlen, személyiségromboló kapcsolatban. Merthogy ez nem egy normális, kiegyensúlyozott párkapcsolat, hiszen a partneredtől valószínűleg hiába várnád mindazt, amit ő tőled folyamatosan megkap. Támogatod, bíztatod, a kedvét keresed, állandó készenlétben kell lenned mellette, de te vajon számíthatsz rá, amikor gyenge vagy? Képes megvigasztalni, erőt adni neked? Rábízhatod magad?

Azt hiszed, muszáj vállalnod a nehézségeket, mert csak te tudsz segíteni a partnereden? Épp ellenkezőleg, kettőtök története pont arról szól, hogy ha ő nem akar meggyógyulni, akkor te sem vagy képes segíteni rajta. Sosem érezted még úgy, mintha lyukas vödörbe mernél vizet? Egy bpd-s emberrel, aki nem hajlandó terápiára járni azért, hogy megküzdjön a problémájával, soha nem lesz kölcsönösen gazdagító, tartósan boldog kapcsolatod. Ezt rengetegen megtapasztalták már, én is. Igen, az ember sokáig bizakodik, szeretné azt hinni, hogy türelemmel, megértéssel, szeretettel segíthet borderline-os szerelmén. Majd megnyugszik, összecsiszolódunk, és onnantól mindig úgy lesz, mint a legjobb időszakokban. Hatalmas tévedés, önámítás. Egy borderline-t nem lehet házilag kikúrálni a bajából, ehhez pszichológus szakember és jó esetben évekig tartó terápia szükséges.

Kitartasz, mert reményt adnak azok a csodálatosan békés, szép időszakok? Amit ekkor megélsz, az csak látszólag egészséges, felnőtt kapcsolat, valójában a leértékelést felváltó másik érzelmi végletről van szó. A borderline partner ilyenkor idealizál téged, rajong érted, amit te igazi, feltétlen szeretetnek hiszel, holott tökéletesen tisztában vagy vele, hogy egy apróság miatt (de ok nélkül is) olyan hamar elillan majd, mint egy kipukkadó szappanbuborék. Ez nem szeretet, hanem múló fellángolás. Amíg tart, addig abszolút valóságosnak tűnik, mert a borderline minden érzést szélsőségesen intenzívnek és örök érvényűnek él meg. Akár egy kisgyerek. Nem tudom, nálatok hogy van, de a szép időszakok az én korábbi bpd-s kapcsolatomban egyre ritkultak és rövidültek, egyre kevesebb örömet adtak. És olyanná váltak, mint valami drog, hajlandó voltam egyre nagyobb árat fizetni értük.

Talán úgy gondolod, hogy ennél jobb kapcsolatod úgysem lehet. Pedig dehogynem, viszont ahhoz előbb helyre kell hoznod az önbecsülésed. A borderline mellett valószínűleg beletörődtél, hogy a te érzéseid, igényeid másodlagosak. Nézz szembe a saját problémáiddal, amelyek miatt elfogadhatónak tartasz egy olyan viszonyt, amiben lassan tönkremész. Társfüggőség, segítő szindróma, labilis szülőkkel eltöltött gyerekkor: mennyire jellemzőek rád ezek? Nem szégyen belátni, ha esetleg neked is jól jönne egy pszichológus.

Ne függj a borderline partneredtől, és ne menj bele a játszmáiba. Te nem tehetsz róla, hogy ő ilyen, nem tudod kontrollálni, nem tudod meggyógyítani. Ne akarj a terapeutája lenni, a szakmai felkészültség hiánya és a szoros érzelmi kötelék miatt ez úgysem fog működni.

Egy borderline mellett kizárólag akkor érdemes kitartani, ha hajlandó terápiára járni. Ha a partnerünk változni akar, és képes évekig keményen dolgozni ezért, akkor megérdemli, hogy kitartsunk mellette. Ehhez sok-sok erő és szilárd személyiség kell. Rendkívül energiaigényes vállalkozás ez, gondoljuk meg jól, és csak akkor szánjuk el magunkat, ha nem kell miatta lemondanunk a saját fejlődésünkről, céljainkról, a boldogságunkról.

Terápia nélkül azonban nem fog változni semmi, s ha sérülünk, akkor ki kell lépni a kapcsolatból. Amíg ezt halogatjuk, csak a sebeink gyűlnek. Lehetőleg harag nélkül váljunk el, hogy negatívan se kötődjünk egymáshoz, a borderline-osnak ugyanis az elszakadás az egyik legnagyobb kín. A könnyen kínálkozó újrakezdések, kibékülések rövid ideig örömteliek lehetnek, de idővel mindig ugyanoda lyukadunk ki (személyes tapasztalat), ezért jobb ezeket a köröket megspórolni, akármennyire is csábítóak. A szakítás után neki továbbra is lesznek jobb és rosszabb állapotai, a hullámvasút nélkülünk is ugyanúgy megy tovább. A magánytól sem feltétlenül kell félteni, mert könnyen lehet, hogy ő hamarabb kezd új kapcsolatba.

A személyiségzavaros emberek hozzátartozói mind igen hasonló dolgokon mennek keresztül, a hazai pszichológus szakma mégsincs felkészülve arra, hogy ezeknek a speciális problémával küzdő embereknek speciális segítséget nyújtson. Nagyon ajánlom Manuela Rösel: Ha fáj szeretni c. könyvét. Ugyancsak tavaly jelent meg magyarul, de még nem került a kezembe egy másik könyv: Paul T. Mason, Randi Kreger: Ne lépkedjünk tojásokon! Érdemes elolvasni Kuna Gábor témába vágó cikkeit is a divany.hu-n.

#22557 Kutyaful hozzászólása: 2016.01.23. 00:08

Szia!

Én nem feltétlenül tudok ajánlani, hogy hová forduljatok, mi hozhat látható eredményt, inkább csak megerősítelek, hogy nem vagy egyedül. És nekünk (sem), akik Mellettük állunk, nem szabad feladni a reményt. Egy alig ismert betegségről lévén szó, még a szakemberek egy része sem ismeri fel a betegséget, hogyan is várnánk el, hogy akkor amit nem ismer fel, kezelje!? De véleményem szerint egy elhivatott, terapeuta bevonása elkerülhetetlen. Ha nem alakul ki a beteg, és a pszihológus közötti feltétlen bizalom, akkor tovább kell lépni. Ez tapasztalat… Borderline személyiségzavarral küzdő betegnél mindenképp. Képesek manipulálni, és ahogyan Te írtad, pokolian bánni velünk, de ezt nem róhatod fel Nekik, mert betegség, amíből meggyógyulni szeretnének. Sokuk azért építi fel a falakat, mert megjárták már a legtöbb e célra alakult intézményt, és egyszerűen nem hisznek benne. A gyógyszerek önmagukban nem szüntetik meg, esetleg enyhítik a tüneteket. A problémák gyökerét a beszélgetések tárják fel, amihez hozzáértő pszihológus szükséges. A harmadik tényező kategóriába sorolom magunkat, hozzátartozókat, és végül de nem utolsó sorban ahogy azt az előző hozzászóló is megírta, kell hozzá a beteg is. Nélküle nem fog menni.

#22517 cseresznye hozzászólása: 2016.01.16. 23:30

Köszönöm szépen a válaszokat mind a kettőtöknek! Bevallom, próbáltam már elhagyni, azt hittem, azzal segítek neki, hiszen rengetegszer megkaptam, hogy utál, és tönkre teszem az életét, (ekkor még tudtam a betegségéről,) de az csak olaj volt a tűzre. Öngyilkossággal próbálkozott, romlott tőle rengeteget az állapota.
Azóta rájöttem, hogy azzal, hogy vele vagyok, még ha nem is mindig, de sokszor képes vagyok kontrollálni az állapotát. Többször is hoztam már vissza őt a depressziójából… Legalábbis remélem, hogy nem csak újra jött magától egy jobb időszak és azt, hogy tudok neki segíteni nem csak bebeszélem, mert az azt jelenti, hogy van esélye a gyógyulásra, vagy legalábbis arra, hogy jobban legyen.
A terápiás csoportos linket pedig nagyon szépen köszönöm, mindenképp meg fogom nézni, és remélem ő is belátja, hogy segítségre van szüksége.

#25772 Imary hozzászólása: 2017.12.13. 22:56

Szia cseresznye! Együtt vagytok? hogy vagy?

#25781 cseresznye hozzászólása: 2017.12.14. 10:44

Kedves Imary!

Köszönöm a kérdésed! :) Már nem vagyunk együtt, életem egyik legfájóbb döntése volt mikor fél éve elhagytam. A helyzet egyre eldurvult, óriási hazugságokba bonyolódott. Ezt nem részletezném, de a lényege az volt, hogy mikor felhoztam újra a szakemberi segítség kérdéskörét, azt hitte el akarom hagyni, ezért durva lelki terrorba döntött, ahelyett, hogy elfogadta volna a segítséget.
Ezzel egyidejűleg egyre gyakrabban emelt kezet rám, aztán elkezdte szóban fenyegetni előttem a családomat. Ekkor jöttem rá, hogy min is mesterkedett évek óta. A családom már régóta nem támogatta a kapcsolatunkat a fent említettek miatt, hiszen látták, hogy min megyek keresztül, a barátaim mindig mellettem álltak, függetlenül attól, hogy a volt párom próbált eltiltani tőlük. Szóval a célja az volt, hogy ne maradjon nekem senkim. Ne legyenek barátaim, érezzem úgy, hogy a családomra nem számíthatok, így nem marad senkim, csak ő. Na ez volt az a pont mikor komolyan megijedtem. Féltem, hogy nehogy beváltsa a fenyegetéseit, így lehet, hogy nem a legkorrektebb módon, de összepakoltam a cuccom és eltűntem. Kíváncsi voltam, és féltem, hogy mi lesz ebből, mert addig mindig utánam jött, hisztizett, hol leüvöltötte a fejem, hol bocsánatot kért, majd meghunyászkodott és könyörgött, de mindig utánam jött, bárhol legyek, megkeresett. Ezúttal nem. Inkább letiltott minden beszélgetési lehetőséget és közösségi fórumot és ő is eltűnt. Azóta nem beszéltünk.
Én talpra álltam ugyan, de sokat gondolok rá, hogy mi lehet vele, vajon hogy boldogul az élettel. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz, ha egyszer összefutunk az utcán, keresztül néz majd rajtam, vagy bántani fog, esetleg olyan kedves lesz, mint a kapcsolatunk kezdetén…

#22508 SamBell hozzászólása: 2016.01.15. 14:26

Szia!

Én a terápiás pszichodrámát tudom ajánlani. Szerintem bizonyos problémáknál sokkal hatékonyabban működik, mint a hagyományos terápia. Hasonló problémákkal küzdő emberekkel dolgozol együtt, ezért amikor nem magad miatt mész el a csoportba (mert éppen utálod magad), elmész a többiek miatt. Legalábbis nálam ez történt. Negyedik éve járok egy ilyen csoportba.

Viszont mindenki csak magán tud segíteni. Amit Te vagy a terapeuták tudnak tenni az az, hogy segítenek, hogy a párod segíteni tudjon magán. Akarni viszont nem lehet sajnos mások helyett, bármilyen fájdalmas. Hozzáteszem, én is akkor mentem el a csoportba, amikor már elviselhetetlenné vált az élet.

Itt találsz terápiás csoportot:
http://pszichodrama.hu/csoportok/terapias-csoportok-2016

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close