Séta Münchausennel… )

Téma címkék:
2016.03.19. 16:24

Üdvözletem.

Kb. két hete keletkezett a vákuum, ami ide szippantott – igaz közelebb vagyok az 50-hez, mint a 40-hez, de két hete jött szembe velem a Borderline, és vele együtt az “aztakurvapicsába!” érzés…

Elolvastam ami elolvasható, hozzáférhető számomra, és vessen bár meg akárki, de hát na… Úgy tűnik, én is ezzel küzdök… Sajnos pecsétes papírt nem tudok róla produkálni, mert ugyan nem vagyok a Holdon, de akár ott is lehetnék – jelen helyzetemben egy “szakember” elérhetetlen számomra.

Némi pszichiátriai előélettel (kb. 10 éve öngyilkossági kísérlet, hónapokig tartó pszichiátriai kezelés, gyógyszerek tömkelege és hivatalos diagnózisok – bipoláris depresszió, nárcisztikus személyiségzavar) bizton állíthatom, hogy ma már nem furcsa, hogy “semmi nem használt”… Rajzolgattam én, meg beszélgettem, meg boncoltam magam buzgón élve, meg a gyógyszereket is rendesen szedtem… Aztán egy nap mégis felálltam az addigi életemből, fogtam magam, és hátra se néztem. Az összes gyógyszert kivágtam a kukába, lejöttem minden szerről, és elkezdtem egy új életet… Gyógyulni kezdtem, mert gyógyulni akartam. Megígértem a lányomnak, hogy soha többé nem kerülök kórházba, és tartottam az ígéretem. Nem gyűlöltem magam, nem féltem, nem rettegtem – tudtam (nem, inkább éreztem), hogy minden rajtam múlik. Ha elkúrom, én kúrom el, ha valami sikerül, azért sikerül, mert én véghez vittem… Nagyjából 2 év alatt “raktam össze” az új önmagamat, amit stabilnak és megingathatatlannak gondoltam. Aaronson, Goleman, Popper segítettek.

Aztán kb. 3 éve összeroppantam. Csak két hete tudom, hogy azóta produkálom a Borderline-tüneteket… 3 éve élnek velem a szeretteim a pokolban, amikor magammal rántom őket oda. Az én poklomba…

Cseresznye írása miatt vettem a bátorságot, hogy írjak ide. Az én férjem is ugyanazt írná le, ha érezne erre ingerenciát, mint Cseresznye… Nekem is épp ezeket mondja/mondta – de a franc a hülye fejembe, ha Ő mondja, az Istennek se értem, ehhez az kell, hogy más mondja… Hideg víz, döbbenet…

A nagyjából 3 év alatt mi már két héttel ezelőtt abban a fázisban voltunk, amit én úgy hívok: “Miafaszbajodvanmármegint???” Szegényem… Halványlila segédfogalma sem lévén, neki már csak ez maradt… Inkább már fel sem hívott nap közben, mert rettegett, milyen hangon szólok bele a telefonba… Aztán egyik este leültettem, és megkértem, hallgassa végig figyelmesen, amit el szeretnék olvasni neki – és a végén mondja el, mit gondol… Életében először hallott a Borderline-ról (én akkor már ki voltam okosodva, mert már minimum 6-8 órája kutattam a témában)… Csak annyit mondott: Ez teljesen Te vagy…

Ami nekem segít:

1. Számomra (Popper szerint egyébiránt minden ember számára) a legelviselhetetlenebb érzés az elutasítás. És a félelem az elutasítástól. A rettegés. – Én ezt megpróbálom megfordítani: ha én ennyire rettegek tőle, mit érezhet az a férfi, aki szeret engem, én pedig kerülök fordulok és odavetem neki, hogy “Itthagylak a francba!”, vagy “Takarodj az életemből!” vagy “De jó lenne megdögleni!” Szeret engem, számtalanszor tanújelét adta már, nincs okom kételkedni ebben. És ha én is szeretem, akkor megpróbálom abbahagyni a fölösleges monitorozást, MERT MÁR NEM VAGYOK VESZÉLYBEN (nem úgy, mint kisgyermek koromban). Egyszerűen nem tehetem ki állandó rettegésnek. Nem ezt érdemli tőlem.(Nem csak azt kell elfogadni, hogy én ez meg ez vagyok. Azt is baromira nehéz, ha nem nehezebb, hogy Ő valóban az, aki… Ő AZ, AKI SZERET.)

2. Már nem vagdosom magam. A tetoválás is baszottul fáj, az is megmarad – de ha az unokám majd megkérdezni, hogy “Nagyi, mi az ott rajtad?” akkor elő tudok állni a tetkó történetével. Remélem, arra koncentrál majd, és nem a vágásnyomokra…

3. Egyszer már sikerült. Most is fog. A titok nyitja (számomra), hogy az önfejlesztésnek, az önképzésnek sosem lehet vége. Sosem leszek “kész”… Ott csesztem el, de baromira, hogy karba tettem a kezem, körbenéztem, és azt mondtam: “Na, ezt csináljátok utánam, basszátokmeg!” Amíg élek, szükségem van az önuralomra, az önkontrollra, arra, hogy sose felejtsek el gondolkodni, mielőtt kinyitom a számat (ha kell, hosszú percekig, a másikat arra kérve, hogy adjon időt, mert “Kezdődik!”, mert épp készül előbújni belőlem a sárkány… Felismerni, hogy az épp kialakuló és elhatalmasodó érzés vélt vagy valós, a múlt indukálja, vagy a jelen történései váltották ki. És ennek megfelelően reagálni. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nehéz… Még a nehéznél is nehezebb… De nem lehetetlen. Nem akarok a saját elmém foglya lenni…

4. Van egy kutyám. Ezt nem kell magyarázni. Tőle jobban senki nem szeret engem úgy, ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok. Őt nem érdekli a korom, a problémáim, a bajaim. Szeret, ha tombolok, szeret ha játszom vele – mindenhogy szeret… Jelenleg ő az egyetlen lény a világon, aki meg tud nevettetni.

5. A definíció: “személyiségFEJLŐDÉSI zavar” – igen, él bennem a kislány, akit súlyosan bántalmaztak és elhanyagoltak. Most az én dolgom, hogy ezt a kislányt úgy szeressem, ahogy erre az anyja nem volt képes… Hát, ez sem könnyű… Például mikor egy-egy roham után szembesülök vele, mit is műveltem már megint… :( De erőt ad, hogy kezd a béke beköltözni az életembe…

El kell tudnom engedni a fájdalmat – ami szinte lehetetlen, mert ez a legerősebb, legrégebbi érzés, ezt ismerem, élem a legrégebben, ebbe simulok bele, erre áhítozom – mert nekem, valamikor, amikor szeretet ideje volt, a szeretetből nem jutott. Csak ebből jutott. Felnőttként az “elfogadás”, a “törődés” a “feltétel nélküli szeretet” – a “Hagyd már magad szeretniiiiiii!”, ahogy időnként a férjem ordítja, valami olyasmi, amivel ezidáig nem tudtam mit kezdeni… Nem tudtam bízni, nem tudtam elfogadni…

Szóval ha ez a stájsz, hogy vagyok és maradok egy “emberi fekete lyuk” – akkor az a legkevesebb, hogy arra törekszem, hogy akiket szeretek, ne szenvedjenek többé ettől… Mert ha igazán szeretem őket, akkor nem akarhatom, hogy újra és újra megjárják velem a poklot… Nem járhatnak velem örökké kézenfogva egy érzelmi aknamezőn…

Tehát mint Münchausen báró, szépen kirángatom magam (és még a lovam is) a saját hajamnál fogva abból a bizonyos mocsárból… :)

Mondom ezt most, egy jobb napomon. Ami attól jobb, mint a többi, hogy ide tévedtem, és olvastalak Benneteket. Hogy olvastam Cseresznye írását, ami nagyon megérintett. Ne add fel, Cseresznye!!! Még ha néha úgy is érzed, hogy egyre kevesebb vagy. Nem vagy. Sőt!! Arra, amit teszel, akárki nem képes – mostmár én is tudom.

Aknamezo
#23652 Aknamezo hozzászólása: 2016.07.27. 16:24

Üdv mindenkinek.

A diagnozisom mostmár hivatalosan is borderline.
Harmadik hetem Mo-i pszichiatrian, gyógyszerrel, terapiakkal…
Emesztgetem….

EN-ek
#23653 EN-ek hozzászólása: 2016.07.27. 16:37

SZASZ csajjos! RÉG láttaak:D – h vunk, h vunk mindig?
(azt eddigis tutta;)

Aknamezo
#23656 Aknamezo hozzászólása: 2016.07.27. 20:56

Jó neki hogy tutta… :-)
Durván bemart. Azt reméltem túl öreg vagyok hozzá…
Pocsekul vagyok amúgy, de majd elmúlik, ahogy ez már lenni szokott.
Veled mizu?

Aknamezo
#23031 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.27. 18:02

:-D :-D :-D

EN-ek
#23024 EN-ek hozzászólása: 2016.03.27. 14:00

Na mostmán aztán előbujjni kukasunák s NE lopjátoka qrvadrága időmet, me RÁtok uszí toma nyulamat!:D

főleg te, aki tudod h ki! lapít mint Sarah fűben:P

Aknamezo
#23026 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.27. 14:25

???
Off
Idézem nektek Én-ek Barney Ross-t: durván feszegeted ám a barátság határait.
Azon kívül – nyilván vmelyik Én ezt jól tudja – régi fórumos időkben szokás volt egy fórumon előre szólni, ha az ember nem a fórum témájához szólt hozza. Ekkor volt az ember “off”. S ha túl sokat offolt, előfordult, hogy moderalas áldozatává vált…
Ma már az öncélú, unalomuzo beszelgetesekre számtalan hely áll rendelkezésre. Vettem a fáradságot és olvastam sok hozzászólásotokat. Kifejezetten tetszik a nicked írásbeli megjelenítése, vicces, ötletes, bár néha fárasztó összerakni és kibogaraszni, mit is akarsz. (Ha a nicked úgy értelmezem, mint mondjuk a személyiség többes száma.) Ha viszont úgy, mint “dal”, akkor néha az jut eszembe, hogy inkább tancolj. A port jobban bírom. :-)
ON

Szívesen szajkaratezom veled, ha egyedül érzed magad, vagy csak jól esne. De ha nincs kérdés, válasz sincs. Na puszillak. :-)

EN-ek
#23027 EN-ek hozzászólása: 2016.03.27. 16:50

igaz ám, h n neked írtam DE mosmá mind1, annyira n zavarsz;D – h iTyeg, tellika hussvét?:)

ne legyémá ennyire butta: fennt áhított régi szép idők Lmúltak ökörre!
pl. 20é még ojan kevés seggfey volta neten, h mléx csak ÉN volt a 1tlen értelmes tag a országba! (és íme, most ottartunk h ismét csak…:)

Aknamezo
#23029 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.27. 17:25

Tudom kinek szólt – de az én történetem kommentjei ürügyén provokalsz, ezért írtam, amit írtam.

A humor és az onironia – valamilyen fokú – intelligenciara vall esetetekben. Gondolom érintett vagy a témában, azért lebzseltek itt. Szóval (nagy sóhaj…): Akarsz róla beszélni…? :-)

EN-ek
#23030 EN-ek hozzászólása: 2016.03.27. 17:51

neked TEJESEN igazad van K. Arankamező!:) n illik.

ÉN se szereti, HA szándékosan belepofáznak a remek rovataiba! (L. azta agyilagzoknit) úh ezennel ABBA is haggya, és mostantól többet n áll szoba veled:P
naon őrültem!:)

KÁRpótlásul kapsz 1 naon cukke nyuszit;) (kutyatápot kapott, tán’ a zé kicsit fura 1. látásra:)

EN-ek
#22979 EN-ek hozzászólása: 2016.03.21. 11:00

Drakulálok! a egész “Legfrissebb hozészólások” szeksönbe csak ti wattok!;) e zazé má mégse n semmi:D

1x 2x régebben ÉN is produkált párszor HAsonlót…hihi:)

EN-ek
#22980 EN-ek hozzászólása: 2016.03.21. 11:11

hmm… h a lényeghez is szójjak a zé pár sót – ez éggé furcsa.

eza fajta elmebáj ugyanis a fiatal (zsengecsirke) korba szokott ink mánifesztálódni, mintsem a tiédbe (már a Virágért SE érccs félre, h esetleg itt & most öregbíteni akarnálak!!)
DE téll így van. a te korodba ink már Lmúlni szokott:)

napecce azisigaz, YOBB későn mint soha;D

Aknamezo
#22982 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.21. 15:03

Azt hiszem itt inkább a ” Ne érezz félre !” lenne helytálló… (Ne usd le a labdát, kérlek…)
Nincs ebben semmi furcsa. A lelkem még ott tart. Abban a korban. Mint az Interjú a vampirral c. filmben, csak fordítva: vki belemart a lelkembe, és az úgy maradt… Csak a testem öregszik…

EN-ek
#22984 EN-ek hozzászólása: 2016.03.21. 15:53

OK. most kömben sincs kedve csapkodni: tele AHAsi!:) >> épp BEvágtunk 2 rántoccsirkét, 1-2 kupicával LEöblögetve ah kell) ijenkor ink pihegünk 1 kicsit:D

csakeza baj??:O hátigen, a közönseges HAlandóknak márcsak eza soruk, nincs mit tenni;) és mki mardos mkit, e itt természes!:D v tea Hódon élsz?:P – marj nagyobbat, s ne légy NYUSZI!:)

e filmet má soxor hallotta, DE nemléxik h látta volna… úh mék is, és ezennel most mekknézegeti! köszia tippet:)

(addig csicseregjetek szépen, majjön)

EN-ek
#22985 EN-ek hozzászólása: 2016.03.21. 16:07

WAU! 2 órás?? akk csaka felét nézi 1előre és -ültőhejébe!:D
- – -
nya végigszenvette… DÖGUNALOMA EGÉSZ, n is csoda h nemléxett rá:)

Aknamezo
#22995 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.22. 23:13

Mondtam én hogy jó film…? :-) Csak kellett egy hasonlat…

Aknamezo
#22996 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.22. 23:17

Jó hogy felhivtad erre a figyelmem… Ma reggel osztottam, szoroztam… és az lett az eredménye, hogy annál, akit nem nevezek néven is ebben a korban kulminalt nagyjából az elmebaj… hogy aztán csak még rosszabb legyen… ezért (is) akarom megállítani…

EN-ek
#22998 EN-ek hozzászólása: 2016.03.23. 12:12

naés akk te mellik lennél köztük, HA már zta szarfilmet felhoztad?

aza balFAsz kimondottan undorító volt a állandó nyivákolásával, a ijen selejtes vamp szégyent hoz a egész fajtánkra!!:@ 1dül aza kiccsaj volt tűrhető, ztat sunázná is;D (annak ellenére, h a göndör n igazán a kedvence:)

Aknamezo
#23000 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.23. 12:28

Már leírtam hogy melyik. Egyikotok csak rájön… :-)

Aknamezo
#22983 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.21. 15:04

Javasoljuk felvenni a tünetek sorába a grafomaniat? :-)

nebantsvirag
#22986 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.21. 18:51

Féltékeny vagy idesem? ;)

nebantsvirag
#22990 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.22. 18:39

Nem ronda. :)
Mindenki szereti :)

nebantsvirag
#22992 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.22. 18:44

Mellesleg EN-ek,nem tudom,h kitől tudod a nevem,de nem korrekt behozni egy anonim oldalra…

EN-ek
#22999 EN-ek hozzászólása: 2016.03.23. 12:19

HÉ nuni, mosmeg HA raktada tsókos képedet + minden?:O akk leg azta ronda kutyudat rakd má KI, ok?:3

v talán NYUSZI v??;P

EN-ek
#23008 EN-ek hozzászólása: 2016.03.25. 15:49

ugyuli-bugyuli kutyuli!:D

látod csajj-e, má +int hányzik pár db innen! hihi:(

EN-ek
#23014 EN-ek hozzászólása: 2016.03.26. 16:36

na HA bánatosba tűnt-é má teis (májláw), csaknem LEhappta a nyelvedet a NYULL??:P

Aknamezo
#22976 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.20. 18:20

Kedves nebántsvirág! Köszönöm hogy felajánlottad a kapcsolattartás másik módját – én azonban nem fészbukozom. De szívesen “beszélgetnék” veled, ha mondjuk viszont Te használod a Skype-ot. Maradhatunk az írásnál természetesen, aztán meglátjuk.

A megbocsátás kérdéskörben, nos, úgy tűnik, valóban előrébb jársz már… Tudod nekem mi nem megy igazából? Azért gyűlölöm még mindig, mert egy irigy ember lettem… Eleinte csak a két idősebb testvéremre voltam irigy. Őket sikerült mindenféle kár nélkül felnevelnie annak, akit nem nevezek nevén… Én kissé késői gyerek voltam (na, nem annyira nagyon), valószínűleg nem voltam más számára, mint a másik (gyűlölt) szülő klónja. Nem tudom… Szóval először csak a tesóimat. Aztán az osztálytársaimat, barátaimat (bár belőlük 1-2 ha volt). Aztán mindenkit, aki tudott nevetni, gyerek lenni… Aztán szép lassan irigy lettem az egész “normális” világra… A férjemre, hogy mitől tud állandóan vigyorogni, mint a falusi p.csa, akit b.szni visznek – felháborítóóóó!!! Hogy miközben én szenvedek, ő tud nevetni… Hogy neki vannak barátai, kapcsolatai, miközben ÉÉÉÉN milyen borzasztóan magáááááányos vagyoooook!!! Undorító… :(

Most így leírva ez iszonyúan hat, még nekem is… Az én öngyűlöletem ebből fakad legfőképp… Mert lássuk be, az irigység egy elég undorító emberi tulajdonság.

Az jutott ma eszembe, hogy olyasmi ez, mint Indiában a kasztrendszer: amelyik kasztba születsz, abban élsz, nincs átjárás, nem léphetsz sem felfelé, sem lefelé. Egyetlen indiaival sem beszéltem, de úgy képzelem, nekik ez teljesen természetes, végülis volt néhány ezer évük hozzászokni. Valahogy ilyen ez a Borderline is… Ez az én kasztom – és elégnek kell lennie rá egy fél emberéletnek, hogy hozzászokjam.

És amit az érzelmekről és az érzelemnélküliségről írsz, és arról, hogyan változik napi szinten a kívánságod, hogy épp melyik után áhítozol… Hogy hogyan dobálnak az érzelmeid össze-vissza… Hogy hogyan látod az embereket magad körül… Igen… Sokszor én sem értem, hogy lehet annyira kevéssel beérni… :( Hogy hogy nem hiányzik a “normálisaknak” az extázis, amit én érzek, amikor épp boldog vagyok… Mindegy, leszarom… Nekem az én életemmel van dolgom (Látod, és már jön is elő, mennyire rohadt önző dög vagyok… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ)

És lehiggadok, és nem hagyom hogy berántson az örvény, és akkor meg látom, hogy ez nem önzőség… :(

lkfdjlkjdfoiglkvoiugrlkgdoéivudoigjoeisrguov nylkjgoiguodfjvlydékfj oidfduoirgukdjvo!!!!!!!!!!!!!

(Az utolsó mondat csak Neked szól… :) )

Aknamezo
#22978 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.20. 19:02

De igen, ő kiabál… Csak mondd meg nekem, ha megkapja (vagyis szeretik), akkor miért nem hiszi el…? Miért nem gyógyír arra, hogy RÉGEN nem szerettek, az, hogy MOST szeretnek? Vagyis ne is mondd meg, hiszen a válaszokat leírtuk, Te is és én is… És igen, igazi paradox helyzet…

A cimke, mint olyan, nem nekem fontos. Nekem csak annyiban fontos, mint egy könyvtári katalógus – segít eligazodni. Másoknak talán fontosabb, mint nekem. Talán egy mankó, vagy kulcs, hozzám, a személyiségemhez…

Van egy film, az angol címe “My old lady”, magyarul Haszonélvezők. Zokogva és nevetve néztem végig. Abban kérdezi Maggie Smith Kevin Kleintól: “Mondja, problémái voltak az alkohollal?” A válasz: “Nekem nem voltak vele problémáim. Csak a környezetemnek.” – Én is így vagyok magammal…
Megyek a Skype-ra.

nebantsvirag
#22966 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.20. 12:20

Amúgy miért ezt a címet adtad a posztodnak? :)

Aknamezo
#22969 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.20. 13:47

Mert eszembe jutott ez a mese, és szerintem nagyon illik ide… :)

Aknamezo
#22973 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.20. 16:58

Nem, nem arra. :-) Csak a mesere, a hazudos barorol, aki a saját hajanal fogva… stb, stb… Muelemzes szándéka nélkül abban a “mesében” van az eb elhantolva. De te érted ezt szerintem. Jól vagy? Hogy vagy?

nebantsvirag
#22962 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.19. 21:30

Tudod,az mind szép és jó,h felismered,mi a problémád okozója,mit váltasz ki másokból,s jól eldöntöd “kirángatom magam”, ja meg igen,a nagy felismerés “ha igazán szeretem őket,akkor blablabla”
Ne érts félre,nem kifigurázni akarlak.Csak tudom,s gondolom te is,h baromi nagy szakadék van a megvilágosodás s a tényleges változás között.Nekem sajnos pecsétes papírom van a borderline-ról,nem is egy sajnos,meg a biporálisról,depiről,pszichotikus zavarról stb. (Egyébként sztem a bipoláris depi a bordi megfelelője,csak ugye az betegség ,a borderline meg nem az).Több év terápia,baromi sok idő,baromi sok felismerés…xart sem érek vele…

Aknamezo
#22963 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.19. 22:03

Kedves nebántsvirág! Köszönöm a hozzászólásod, és leginkább azt a részét, amiben felhívod a figyelmet arra, hogy a felismerés és a változás között létezik egy szakadék. Igen, tudom, csessze meg… Erre céloztam, s le is írtam, hogy körülbelül kettő év volt “összerakni magam”. Szóval tudom, hogy ami évek alatt megy tönkre, az nem jön rendbe egyik pillanatról a másikra. Hogy nem biztos, hogy ha bekapkodom ezt vagy azt a pirulát, akkor megszűnik a probléma. Legfeljebb a tünetek enyhülnek, de semmi több. Ahogy nem segít a felálló ormányú elefánt sem… :)

Annyit próbáltam pedzegetni mindössze, hogy (és csak magamról beszélek) mivel alapvető önértékelési problémáim vannak, és magamért a kisujjam se mozdítanám (végülis én el tudom magam fogadni így, és akár száz évig is folyhat ez…), de tudod vannak emberek, akik szeretnek. És ők fontosabbak nekem, mint én saját magamnak… És remélem, nagyon remélem, hogy szépen lassan én is megszeretem önmagam – és talán ennek mentén menni fog ez az újrahuzalozás dolog…

Sokat gondolkodtam a gyerekkoromon, hogy mi volt, ami elfedte a betegségem/személyiségzavarom. Ösztönösen azokba a dolgokba “menekültem”, amik gyakorlatilag a terápiát jelentették: irodalmi színpad a gimiben, olyan színjátszókör féle (ez felért szerintem egy viselkedésterápiával), sport a végkimerülésig (az izomláz fájdalma… brrrrr… ájulásig hajtani magam egy edzésen, vagy edzőtáborban, egy versenyre való felkészülésen…) 36 éves koromban hagytam abba az aktív sportot… És gyerekkoromban is volt egy kutyám, akinek a mai napig hálás vagyok…

És még valami: sosem volt betegségtudatom. Csak az a “Tojást tojni nem tudok, de megérzem, ha büdös.” – érzés… Hogy valami nem stimmel velem. Számomra – akár bipoláris vagyok, akár Borderline – most tudatosult, hogy magamért én felelek. Szóval vissza, úgy kb. 8 évet, és kezdem előről, ott, ahol abbahagytam…

Amiről nem ejtettem szót, az az, hogy mindezért (még) nem vagyok képes megbocsátani annak, akinek ezt “köszönhetem”… Nem hibáztatom, nyilván ő sem volt egy egyszerű eset. Volt egy élete… Már beszélni sem tudok vele, nem tudom oldani ezt az egészet. Még ott tartok, hogy gyűlölöm… :( Lassan 20 éve halott és én még mindig gyűlölöm azért, amit tett velem…

Te meg tudtál már bocsátani?

nebantsvirag
#22964 nebantsvirag hozzászólása: 2016.03.20. 10:19

Nem,tényleg nem változik semmi attól,h bekapjuk azokat a pirulákat.Max tényleg a hullámzások intenzitását csökkentik,a rohadt érzelmeket nem veszik el.Pedig néha úgy lennék zombi…
Szerintem nekünk,akik ilyen problémákkal küzdenek,ott van az önbecsülésünk a béka segge alatt.S ez nem is csoda,hiszen renndesen tettek róla a múltban minket bántalmazók (akár tudatosan,akár tudattalanul), h még véletlenül se tudjunk egészséges személyiséggé fejlődni.
Engem sajnos nem tud úgymond érdekelni,h mások szeretnek s fontos vagyok.Én gyűlölöm magam.Úgy egészben,mindent ami én vagyok.De az nagyon jó,ha téged motivál a javulásra s szívből kívánom neked,hogy javítsa az önbecsülésed.
Nekem terapom azt mondta,h gyerekkorban még nincs személyiségzavar.Pont azért,mert egy gyereknek nincs kialakult személyisége,a kamasz is keresi a helyét,mit akar kezdeni az életével stb.Figyelmeztető jelek,események biztos voltak,amik megirányozták,h “mi lesz belőlünk”.
Betegségtudat? Hm.Érdekes számomra ez a szó ebben az esetben,mert ugye a borderline nem betegség.Tehát ilyen szempontból érthető,h nincs betegségtudat. Azt viszont minden bordi tudja,h valami nem stimmel vele,gondolom ezt azért te is érezted,nem? Ami nem jelenti azt,h segítséget is akarna kérni,vagy változni akarna,de azért azt felismeri,h valami nem kerek. :)
Teljesen egyetértek,h magunkért mi felelünk.Ez tiszta sor,így van. Nem tud minket megmenteni senki magunk helyett,tenni a változásért is csak egyedül magunk tudunk.
Érdekes volt olvasni a bántalmazódról,amit írtál.:
gyűlölöd,nem vagy képes megbocsátani,de nem hibáztatod.Ezek hogy férnek meg egymás mellett.Ha nem hibáztatod,akkor miért nem tudsz megbocsátani? Ellentétek. De asszem teljesen értelek.Én igen,megbocsátottam már.Igen.Igazából a megbocsátáshoz kellett az,hogy elfogadjam,bántalmaztak,jogosan érezhessem a haragot,majd elengedhessem az érzést.S már nem is neheztelek.Azért sem,mert a dolgok mögé néztem,annak az embernek a fejével gondolkodtam,aki bántott.A helyzetébe,érzéseibe éltem bele magam.S arra jutottam,h basszus,nem csodálom,h idáig jutott.Súlyosan bántalmazták.Nyilván,ő volt a felnőtt,de könyörgöm én is felnőtt vagyok most,és?? Tudok “jó” lenni? Nem.Tudok egészségesen viselkedni? Nem.Bántottam már én is valamelyik szerettem? Igen.Elvárom,h mások megértsenek? Igen. Akkor én is megértem azt a másik embert,aki ugyanolyan volt, mint én most.
Én ennyit tudok a dolgokhoz mondani.Nagyon-nagyon nehéz helyzetben vagyunk.

Aknamezo
#22970 Aknamezo hozzászólása: 2016.03.20. 13:51

Kedves nebántsvirág! Ha megengeded, a végére reagálnék először: gyűlölöm, de nem hibáztatom. Igen, ellentétek. És mégsem. Felnőttként, a mai eszemmel, tudva mindazt, amit tudok – nos, értem, hogy tett, amit tett ellenem, azért, amiért és ez okozta azt, amit okozott. Érteni értem, nem okolom, sem amiatt, amit mondjuk úgy “öntudatlanul” tett velem, sem azért, amit szándékosan. Ez az, amit GONDOLOK vele kapcsolatban. A másik pedig, amit ÉRZEK… És az a gyűlölet. Nem tudom, elmúlik-e ez az érzés valaha is…
A közepével kapcsolatban: tudod, nekem anno, annak idején mindegy volt a diagnózis. Ha bipoláris, akkor az. Ha nárcisztikus, akkor az. Mondjuk úgy, örültem, hogy hurrá, tudjuk már mi a baj, és ennek megfelelően majd tudjuk “gyógyítani” is… Nagy reményekkel vágtam bele a kezelésekbe – aztán estem jól pofára, hogy esse nem, asse nem, meg amasse nem segített… S ami zavart, hogy sosem voltam “felhangolt”… Csak mindig, mindig végtelenül szomorú. Dühös. Keserű. Minden fájt, és minden fájdalmat okozott… Egy idő után már úgy süppedtem bele, ahogy egy kád forró vízben merülsz el egy fárasztó nap végén. És mikor jobban voltam, nem értettem, mi történik velem – nagyon-nagyon sokáig…
Most egy kicsit könnyebb. Mostmár jobban értem önmagam, mostmár tudok vele mit kezdeni. Eddig, ha a pszichiáter/pszichológus megkérdezte, mit várok tőle, miért vagyok ott, mindig azt válaszoltam, hogy eszköztelennek érzem magam… Úgy sejtettem, náluk van az “eszköz”, a tudás, ami majd túljuttat ezen. Ami nyilván így is van… De abban, hogy elfogadjam, hogy olyan vagyok, mint egy kicseszett Fiona, azzal a különbséggel, hogy én nem éjjel egyik, nappal másik vagyok, hanem összevissza, sokat segített, hogy megértettem: ami történt velem, az olyasmi, mint mondjuk a kalciumhiány. Vagy bármely más anyag hiánya, amit a szervezet nem kap meg abban az életkorban, amikor kell: ha később meg is kapja, nyakon öntik vele naponta, akkor sem fog beépülni…
És az eleje: mikor kicsi voltam, volt még egy menekülőutam: ha nagyon fájt, elképzeltem, hogy építek egy házat… Mindent a legapróbb részletekig elterveztem: a függönyöket, a virágokat, mindent. És ott csak én laktam egyedül. Soha senki nem jöhetett oda, csak én üldögéltem egyedül egy lámpa alatt olvasgatva. Sokszor aludtam bele ebbe az álmodozásba… Aztán egész egyszerűen ez elmúlt. Fiatal felnőttként (családalapítás, gyerekek, stb, stb…) úgy tűnt, jól mennek a dolgaim, jól voltam… Mikor meghalt az, akit nem nevezek nevén, és akit gyászoltam, mert szerettem – bevágott az agyamba a régi emlék: ha fáj, “építkezni kell!”… Azóta is ebbe menekülök, ha már annyira szenvedek, hogy úgy érzem, nem bírom tovább… Ezzel arra próbálok utalni, hogy megélem az érzéseimet teljes mélységükben – de amikor oda jutok, hogy feladom, végleg (és tudom, hogy ezt nem tehetem meg, mert számtalan életet tennék ezzel tönkre), akkor ez az úgymond fájdalomcsillapító…
Sok embert ismerek, akiket bántalmaztak vagy súlyosan elhanyagoltak gyermekkorában… Kiből ez, kiből az lett… Kinek ilyen, kinek olyan “defektje” alakult ki. Hogy hozzájuthasson a napi betevő fájdalmához… Titokban, mert ugye az ilyesmi tabu, szenvedj szépen csendben, vagy dögölj meg, de ne piszkíts bele a normálisok világába… Én is így élek: szépen sorban, egymás után haraptam el a köteleket, amik a “normális” élethez és az emberekhez kötöttek – kérdés, elharapom-e a maradékot…? Az enyém a döntés… (Kivéve, mikor visszaesek és kétségbeesetten keresem a … szóval a végső … megoldást.)
Igazad van, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Tudod, irigylem tőled az óriási empátiád, ami kitűnik a soraidból, ahogy a máshová írt hozzászólásaidat is olvasom… Én nem vagyok ennyire jó… Néha pofán tudnék vágni mindenkit egy lapáttal, hogy “Ébredj már feeeel!!!”.. Persze nem teszem, és ez csak még jobban frusztrál. Hogy íme, tessék, mindenki jobb/őszintébb/önzetlenebb stb. nálam… És már indul is az örvény és ránt magával… De ma nem. Most nem. És ezért most nagy köszi Neked!

(Remélem, most jó helyre kerül… Szőőőőkeeee…!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close