Szia! Először is ne haragudj, hogy ilyen későn de jobb később mint soha!
Ez hogy láttad anyukád idegösszeroppanását szerintem a szánalom, féltés, és szégyenérzet egyszerre keveredett és egy ennyi idős gyereknek ha valaki nem mondja meg hogyan kell ezt kezelni sajnos magától kezd a kis fejében stratégiát kidolgozni arra hogyan fogja fel :/ és ugye ez nem annyira megy, vagy nagyon tévesen….
Nekem ha eszembe jut egy ilyen mélyen elraktározott sérelem majdnem hogy zavarba vagyok tőle és el is hessegetem.
És valahol itt kezdődhet a probléma, hogy ezeket a dolgokat akkor sem tudtam feldolgozni és felnőtt fejjel is nehézséget okoz és amint előkerül gyorsan vissza a szőnyeg alá :/
A középiskola nekem is egy külön fejezet ezzel ne érezd magad egyedül durván nem aláztak meg vagy ilyesmi, sőt inkább én álltam ki az olyanokért akiket már nagyon csesztettek. De úgy általában olyan barátaim voltak akik mindig kilógtak a sorbol vagy így vagy úgy… ezért mindig egy számkivetett voltam én is. Akit kibeszéltek ha nem volt ott stb. rosszindulatú megjegyzések. Flegmának mondtak a hátam mögött, aztán eszükbe nem jutott volna velem váltani néhány szót. Talán akkor tudták volna hogy ez a visszahúzódó viselkedés a szorongás miatt van és nem azért nem szólok hozzájuk évekig mert lenézem őket…. bár voltak olyan helyzetek is hogy megutált a tesi tanár is viccesen hangzik de annyira nem volt az… mert egy futóversenyről eljöttem egy osztálytársammal mert elkezdett esni az eső és le is fujták később csak ugye mi előbb leléptünk. Másnap tesi órán csak az ÉN nevem hangzott el a másik osztálytársam mintha ott se lett volna, és igy hangzott a mondat: oké akkor most az egész osztálynak 2 órán keresztül fegyenc edzés. És hogy köszönjétek meg osztálytárs-nőtöknek. Ja és ennek fejébe ki is ment a teremből, de mielőtt elhagyta a termet azt mondta hogy rájuk bízza mit csinálnak emiatt velem szerintem mondani se kell de kurva anyazastól elkezdve minden volt. Ekkor utáltak a legjobban. Szerencsere testileg nem bántottak de ez is épp elég volt. (ez 11 edikben volt)
9-10 -ben mondhatni az egész évet végig lógtam, valamiért szerettem a bajt csinálni de ez ilyen tipikus kezdődő borderline viselkedés… ezért se birtak az osztálytársak, meg elfogadni se tudtak, eleinte rockeres kinézetem volt, aztán picit punkos és egyre kirívóbban öltözködtem hogy akkor utáljanak csak még jobban, de ez már a szüleimnek is szólt, pl fordított kereszt-nyakláncot hordtam a családi ebédnél. De összevetve nem néztem ki rosszul, ezt nem azért mondom, csak hogy ne ugy képzelj el mint egy szakadt punkot akit a parkban látsz mert igényes voltam (ne essen félre értés nincs velük semmi bajom)
Az én anyukámnak is ez volt a stratégiája ha összevesztünk, nem szólt hozzám hetekig. És szerintem egy családban az lenne a normális ha ezek a szavak el tudnának hangozni: bocsánat, szeretlek.
Egyetlen vitánk se volt megbeszélve, csak kb mindig el lett felejtve. Csak hogy én nem tudom neki elfelejteni azokat a szavakat amiket ilyenkor kiejtett. A szeretleket szerintem sosem hallottam tőle Én arra emlékszem tisztán hogy 10 évesen mondtam neki utoljára, de az hogy ő a 22 évem alatt mondta volna, nem rémlik. Emlékeznék rá…
Én is örülök hogy itt van a barátom de elég nagy hullámvölgybe vagyunk… és ezáltal eléggé instabilnak érzem ezt a kapcsolatot IS. És egy ideje nagyon magányosnak érzem magam. Úgy érzem feltétel nélkül senkire se számíthatok. Mert ha vele szakítunk akkor ennyi akkor egy darab bizalmasom sincs. A “barátaim” messze vannak már nem olyan mint régen, mindenkinek meg van a maga élete.
én a barátság kötésekkel vagyok így sajnos mint te a párkapcsolat alakitásban. Szinte ugyanigy :/ Én is általában barátokkal vagyok dühkitöréses, és sokszor igazam is van csak túl van reagálva :/
A hangulatingadozások miatt teljesen megértem hogy lemondtál talikat, ilyen állapotba nem lehet, nekem erről szólt ez az évem :/ volt hogy inkább felmondtam egy munkahelyen emiatt mert olyan sokszor volt hangulatingadozásom h munkára képtelen voltam… ez a vádaskodás is eléggé ismerős, az a baj hogy én ezt az egyet nem vagyok hajlandó belátni: azt hogy ha van egy megérzésem egy barát cselekedeteivel kapcsolatban (velem szemben) és úgy érzem tisztán látom a helyzetet és ki is derül hogy a szorongás nem volt alaptalan akkor ez nem csak egy tévképzet. És ezért akadok ki azonnal ha már jelét látom valami turpisságnak, elárulásnak, mert már előre szorongok hogy tuti ez meg az van a háttérben….. Mert sajnos a mai világban senkiben se lehet megbízni Szeretném hinni hogy az emberek jók és jót akarnak… És akkor itt jön a szélsőség a dologba, mert ezzel a gondolattal szembe naiv is vagyok, nagyon hamar bizalmat szavazok (ami hamar el is illanhat, attól függ), sok dolgot elmondok (nem mindent, azért van határ) de a bókokra és egyéb szép szavakra nagyon fel tudok ülni, és mint egy kislány úgy viselkedek vagy mint aki most hallott először bókot Ez egy kicsit összetett, most nem is térnék ki rá mert már igyis hosszú a hozzászólás
Ird le mi volt a pszichiáternél!