Kb. 2-3 éve kezdődött nálam, most vagyok 18 éves. Először csak azért nem tudtam aludni, mert izgultam valamilyen a közeljövőben történő esemény miatt, ez amolyan pozitív stressz, azt hiszem. 16 éves koromra egyre gyakoribbá vált. Nem az zavart, hogy nem tudok aludni, hanem az, hogy a másnapom egyenlő a nullával, olyankor nem vagyok képes teljesíteni az iskolában sem szellemileg, sem fizikailag. 17éves koromra az alvászavarhoz jött egy kis pánikbetegség, (heves szívdobogás érzés, gyakori halálfélelem) állndó szorongás, bár nem is tudom melyik volt előbb. Több fajta gyógyszert is kiírt a háziorvosom, altatót, szívritmuszavarra való Concort, Xanaxot, holott semmi szervi problémám nem volt és most sincs (voltam kardiológusnál ahol ezt megállapították)...Természetesen ezelőtt növényi eredetű "bogyókat" is kaptam, amitől állítólag el lehetett aludi, én nem tudtam.. valószínűleg pszichés okai lehetnek a problémáimnak (erre egy kis ideje jöttem rá magamtól), de ezt egy felnőtt orvosnak tudnia kellene, vagy legalább is nem kellett volna altatókat írni, hiszen az csak felületes kezelés... Egyszer szedtem be elalvás előtt és hatott, aminek örültem, de teljesen kómás lettem tőle, nem jött a várt erdmény másnap, nem voltam friss, kipihent. Voltak olyan időszakok, amikor nyoma sem volt az alvászavaraimnak, pl. amikor viszonylag kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltem, ez is igazolja, hogy pszichés eredetűek a problémáim. Amikor vége lett ennek a kapcsolatnak jó ideig még ezután is tudtam aludni. Aztán 18 éves koromra szinte minden héten vannak olyan napok, amikor nem tudok aludni, a depresszió jeleit is feledeztem magamon. Voltak olyan pillanataim, amikor majd kiugrottam a bőrömből, jól éreztem magam, pár óra múlva pedig kuksoltam a sötét szobában. Volt olyan, hogy 1 héten keresztül mindennap vettem be, a korábban egyszer már kipróbált altatóból, így tudtam elérni egy nagyon minimális alvást hajnalban, nem tudom pontosan mennyit, nem is éreztem, hogy aludtam, csak onnan tudom mert álmodtam. Fejgörcseim vannak, nem tudom hogy ez a nemalvás számlájára írható-e le.. Csak a fejem jobb oldala görcsöl, olyan mintha szét akarna robbanni, feszül. Álmos pedig az egyáltalán nem vagyok, még ásítani sem ásítok soha, teljes szívemből irigylem azokat, akik bárhol, bármikor képesek elaludni. Már régebben is javasolták, hogy menjek el pszichológushoz, de akkor még nem éreztem késznek magam  ahhoz, hogy egy idegen előtt beszéljek a problémáimról, sőt még nem idegen előtt sem tudtam ezt megtenni.. Ma már készen állok erre, remélem jót fog tenni, ha egy szakember meghallgat, remélem tud nekem segíteni. Persze tudom, hogy ez nagy részben vagy teljesen rajtam múlik, a pszichológus vagy pszichiáter csak a helyes útra próbál rávezetni és segít kianalizálni az alvásgondok forrását. Rengeteg akaraterő kell ahhoz, hogy ne másra támaszkodjak (pl:gyógyszerek), várva a megoldást. Elszomorít, hogy egyre több hasonló problémákkal küszködő ember levelét olvastam. Talán ez a mai kor népbetegsége és emiatt a nagyon gyorsan változó, magas követelményekkel teli világ miatt alakult ki és a gyengéket, érzékenyebbeket éri el. Persze a saját, otthonról hozott családi problémáknak is nagy szerepe van ebben, legalább is nálam így van. Nem bírom a gyűrődést, de dolgozom rajta, hogy a jövőben stresszmentesebb legyek és jó sokat tudjak majd aludni. Bízom benne, hogy ez csak átmeneti állapot az életemben, ami nem öl meg :) , csak megerősít és annál könyebben veszem majd az akadályokat később. Mindenkinek magának kell megkeresnie a baj okát, hiszen mi ismerjük magunkat a legjobban bár még mindig nem eléggé, és nem kellene a gyógyszerektől várni a csodát, általában nem a könyebb út a megfelelő, célra vezető, hanem mindig a nehezebb.

Remélem előbb-utóbb az itt lévők kilábalnak  majd a problémájukból és sikerül elrendezniük a dolgaikat,a pihentető alvás érdekében!

Dóri

VAK tyúk is talál szemet 

Sikeres vesekő műtétemet követő 3. hónapban kaptam egy levelet az urológiáról, amelyben az állt, hogy saját érdekemben keressem fel őket. A találkozón hárman vártak rám, az osztályvezető főorvos, egy másik, aki megműtött, és maga a nagy tekintélyű professzor, aki magas kora miatt már csak tanácsadóként és szakértőként látogatta az intézményt. Mikor a kiírt időpontban beléptem a főorvos úr szobájába, épen valami nagy tanácskozásban voltak. Kezelőorvosom hozzám fordult, és hogy a megkönnyítse a várakozást, röviden csak ennyit mondott:

-       magának vesetbc-je van! És visszament a másik két halkan beszélgetőhöz. Hamarosan befejezték a tanácskozást, és hozzám fordulva azt mondta a főorvos:

-       Mivel kevés a férőhelyünk, nem akarjuk visszavenni az osztályra, mert egy újabb laboratóriumi vizsgálat eredményét csak hónapok múlva kapjuk meg. Ezért úgy döntöttünk, hogy átküldjük a SOTE ilyen betegségre szakosodott, járóbeteg rendelésére további kezelésre. 

Hát nem voltam valami nagyon feldobva a fejlemények ilyentén való alakulásától. Aztán visszagondoltam az utolsó kórházban eltöltött napjaimra, és eszembe jutott, hogy reggel, amikor jöttek a „vérszívók” – a laborosok, elfelejtettek vizeletmintát venni az ominózus vizsgálathoz. Én, buzgómócsing, utánuk szaladtam és figyelmességem jutalmául kaptam egy fiolát, mint nélkülözhetetlen munkaeszközt. Gyorsan elvégeztem ezt a kis dolgot, és az eredményt visszaszármaztattam a munkaadómnak. Egy fél óra múlva kimentem a folyosóra, ahol már nagy sürgés-forgás volt, új betegek jöttek, takarítottak, reggelit hoztak. Ebben a nagy lármában alig hallottam meg, hogy valaki halkan odaköszön nekem. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Mikor megint hallottam a halk hangot, jobban körülnéztem, és kit láttak meg szemeim? Igen, eltalálták! Reggeli ismerősöm, a kis kémcső árválkodott ott, az ablak alatt a földön, fedetlen fővel a hideg téli időben, egy nagy, sokrekeszes ládikában, Visszaköszöntem a kis hozzám tartozónak, (láttam, hogy valami filctollal rá volt írva a betegágyam irányítószáma) és továbbmentem. Idáig nem is törődtem ezzel a kis közjátékkal, de most eszembe jutott. Hátha ekkor jutott bele valami szennyeződés, - még bele is köphettek! Ez már soha nem fog kiderülni, de azért él bennem a gyanú, ugyan is ezután többször is csinálták nekem ezt az u.n. Koch próbát, de soha többé nem lett pozitív! 

Folytatva az eseményeket, kimaradásból visszatérő kiskatona pontosságával megjelentem az ambulancián. Elhanyagolt, különálló, - emlékezetem szerint három emeletes kaszárnya volt. Itt találkoztam először a jókedélyű szakorvossal, aki mint egy tiszteletbeli konzul, úgy látta el a feladatát. Gondolom púp volt a hátán neki ez a - csupán orvosság felírásra korlátozódó – munka az egyetemi praxisa mellett.  De mérgező anyagokat csak szakorvosnak szabad fölírni! 

Kölcsönösen kicseréltük a megbízó levelünket. Az övében meg volt jelölve a szedendő méreg neve, adagolása, és mellékletként kis papírstanecliben töménytelen fehér tabletta, a világhírű szovjet gyógyszeripar terméke. Se doboz, se leírás, se ellenjavallat. Azaz még sem így volt egészen. Úgy, ahogy a krimi-filmekben látható, hogy az elfogott gazfickónak felolvassa a „jó” rendőr: Joga van hallgatni, ügyvédet hívni … olyan formában közölte velem a doki, a várható mellékhatásokat. Olyan sok volt, hogy talán egyszerűbb lett volna csak azt mondania, hogy mire nincs. Mint később meglátjuk a szerepét, e mellékhatások közé tartozott a látászavar is. Na, a fenyegetésektől betojva, két hétig figyeltem, milyen változások lesznek rajtam, de semmit nem tapasztaltam. Kint sütött a gyenge télvégi nap, az emberek az utcán siettek a mindennapi munkájuk után, a parkokban gyeses mamák pletykáltak egymás közt, fél szemmel ügyelve a hintázó, homokozó utódokra. Így bennem sem maradt félsz az ismeretlentől. Úgy fél év elteltével, elkezdett a látásom romlani. Olyan érzésem volt, mintha egy vízcsepp került volna a szemembe. És itt jön az első tanulság, ami miatt belefogtam e kis írásomba:

A gyógyszerek mellékhatása nem csak közvetlenül a szedés megkezdése után keletkezhet. Ez az idő kitolódhat fél- egy évre is!!! Ne sajnáljuk a fokozatos  ellenőrzésre fordított időt!

Na, én nem sajnáltam. Elmentem a szemorvoshoz panaszkodni. Kikérdezett, így tudomást szerezhetett többek közt arról is, milyen gyógyszereket szedek. De ő nem ismerte a - most már kimondhatom a méreg nevét – surál szemkárosító mellékhatását. És itt jön a második, egy kicsit félve kimondott tanulság – nem akarom megbántani a lelkiismeretesen munkájukat végző orvosokat –

Az orvosoknak ismerniük kell legalább a szakterületükhöz kapcsolódóan, milyen gyógyszerek lehetnek ártalmasak a betegeiknek.

Nos, az én esetemben valami gyorsan múló szemgörcs (pontos meghatározására már nem emlékszem) volt a diagnózis. Ennek megállapítását bizonyára befolyásolta; vallatásom közben beismertem, hogy abban az időben készültem a nyelvvizsgámra, és a tanulás sokszor belenyúlt a késő éjszakába.
Ez arra az időszakra esett, amikor elkezdődött a magyarok újkori nyugati portyázása. Trabantommal Bécsig merészkedtem, ott lovat, - helyesbítek autót váltva, egy barátom vitt tovább kéthetes túrára. Közben lelkiismeretesen, marékszámra szedtem a mérget, nem gyanítva, hogy evvel kockára teszem a szemem világát. Mikor Bécsből hazaindultunk, a gyenge látásom kiegészítésére a velem utazó Igenem (akinek nem volt jogosítványa) változó hangerőségű, néha páni félelmet sugárzó szóbeli irányítására támaszkodtam. Egy cél vezetett, haza kell jutni! Az autópályán aztán ideiglenesen megoldódott a problémám, beálltam két kamion közé, és evvel a díszkísérettel sikeresen elértünk Budapestre, majd haza. Első utam a Mária utcai Szemklinikára vezetett, természetesen gyalog, mert akkor már a túloldali közlekedési lámpa színét is alig láttam. Mikor a kórházi vizsgálatkor kiderült, hogy csak táblázat első, legfelső számát tudom leolvasni, már haza se engedtek, úgy hozott be utólag az Igenem, pizsamát, és fogkefét. A diagnózis azonnal készen állt: surál toxikózis, surál mérgezés. Azért, hogy minden más lehetőséget kizárjanak, egy sor vizsgálaton mentem keresztül: koponya- és mellkas röntgen, fogazat ellenőrzés, ideggyógyászati vizsgálat, és mind-mind vádlón, wellsi bárdként mondták: te tetted ezt surál!

Egy hónapig élveztem a klinika vendégszeretetét. A gyógyulás érdekében számtalan szemgödörbe szúrt injekciót és szemcseppet kaptam, melynek eredménye képen a jobb szememmel az első négy, a bal szememmel az első három számot le tudtam olvasni. Ezután gyógyítóim széttárták a kezüket, ezt tudtuk csinálni és hazaküldtek.

Az anyámtól (idén 94 éves) örökölt erős, sokat kibírt szervezetem azonban nem elégedett meg ennyivel, szép lassan elkezdte megreparálni a sérült látóidegeket. És láss csodát, egy hónap múlva a kórházi ellenőrzéskor a jobb szememmel teljesen, a bal szememmel egy kivételével végig tudtam mondani a vizsgáló tábla számait.

Kezelőorvosaim nagyon örültek az eredménynek. Évente egyszer látogasson meg minket ellenőrzésre, hallottam az utolsó utasítást. Búcsúzáskor a kezelőorvosom ravaszkás mosollyal az arcán a fülembe súgta: „Találkozunk mi még ne féljen! Na nem most, hanem majd csak évek múlva, amikor az a mostani vizsgálatok során felfedezett szürkehályogocska a szemfenekén felébred, nagyot nyújtózkodik és növekedni kezd!”

Sajnos igaza lett! Ez megint egy külön történet, amit most nem írok meg. Majd a következő pályázatra! :-))) 

Civilke

Az első epegörcs roham és az epe műtététem között 10 év telt el, bár az ultrahangos vizsgálat már az elején kimutatta, az epehólyagban lévő apró köveket.

Volt egy jóságos üzemorvos, aki mindig segített rajtam néhány injekcióval, ha görcsöltem, de az utóbbi két évben már minden alkalommal figyelmeztetett, hogy ez az utolsó, amikor injekcióz, a következő alkalom már a műtét legyen.

Természetesen mindig megígértem, hogy úgy lesz, csak még most kapjak injekciót.

A rohamok mindig a legváratlanabb és a legrosszabb időpontban jöttek, olyankor azt sem bántam volna, ha rögtön ott terem egy orvos és azonnal megműt. Három gyereket szültem, mindegyiknél hosszú volt a vajúdás, de ez a fájdalom felül múlta a szülési fájásokat. Néha úgy éreztem, menten szétszakad a hátam, és most érkezett el a vég. Általában néhány óra alatt lezajlott, és a görcs megszűnésével az akarat is elmúlt belőlem, hogy ráadjam magam a műtétre. Az évek múltak, minden egyes alkalommal figyelmeztetett az orvos, hogy ennek nem lesz jó vége, én ilyenkor megígértem, hogy nemsokára lesz műtét.

Diétáztam, csalán, borsmenta tea stb kitől mit hallottam, de sosem derült ki mitől kapok rohamot.

Vasárnap este lettem rosszul, ez volt, ami a műtéthez vezetett. Ünnep lévén az ügyeletes orvost kellett kihívni, aki miután megvizsgált, minden kérésem ellenére kórházba utalt, saját maga hívott mentőt, megvárta, amíg elvisznek. Biztos akart abban lenni, hogy bemegyek a kórházba. Néhány napig csak infúziót kaptam, mert begyulladt a hasnyálmirigyem is, és azért vártak pár napot a műtéttel. Az utolsó infúziónál, véletlenül az ágyszomszédom infúzióját kaptam, ami gyorsan kiderült, mert az előző infúzióknál nem tapasztaltam akkora feszítést az ereimben. Ő az évi értágító kezelésre feküdt be a kórházba. Tíz perc után szóltam a nővérkének, hogy mit érzek, aki gyorsan levette rólam, és pár perc múlva másikat hozott. Magyarázatot nem adott, akkor olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, hogy ennyiben hagytam. Most már másképpen reagálnák erre az esetre.

A műtétnél kiderült, hogy az epehólyag fekélyes volt, kevés hiányzott ahhoz, hogy szétrobbanjon, ami halálos lett volna. 21 borsó nagyságú kövem volt, a műtétet végző orvos nevetve mondta néhány nappal a műtét után, hogy lottózzak, a 21 szerencsés szám. Addig a 13-ast tartottam a szerencse számomnak, de a 21-sel sem nyertem eddig. Hacsak nem az életemet, amit saját felelőtlenségemmel kockára tettem, de valami dolgom még biztos van a világban, mert nem lehet véletlen, hogy az infúzió cserét is megúsztam. Hallgatnom kellett volna az üzemorvosunkra, aki az elején a műtétet javasolta, nem értem miért gondoltam, hogy megúszhatom műtét nélkül.

Dél elmúlt, s én csöndben dolgozom a lakásban. Adry alszik! Ne ébresszük fel! Megérkezik Lilla, a nagyi. Ő harsány. -Nem kell csendben lenni! Hadd ébredjen fel! Hajnalig ül a neten és ilyenkor nem bír felkelni. Azt mondja fél aludni a sötétben, pedig itt nincs mitől féljen! Mindenki szereti!

Mar 22 éves felnőtt. Minden hónapban bepánikol. Olyankor reszket és képtelen bármire. Kihívjuk a mentőt, s az beviszi a kórházba. Ott adnak neki injekciókat és másnap hazaengedik. Először 3 éves lehetett, amikor beszélni kezdett. Az oviban napokig csak ült, nézett maga elé és nem reagált semmire. Hiába hívták az óvonők, mint aki nem lát csak néz, nem hall semmit. Éppen mentümk az oviból haza. Barátaim is ott ültek az autóban. Egyszercsak megszólalt: "Babau betörte az ajtót és bumm,bumm. A bácsi elesett. Anya odament hozzá, de ő nem kelt fel. Babau üvöltött anyával és bántotta. Folyt anya vére. Aztán fogta babau a bácsit és felcipelte a vállára. Elvitte. Aztán anyát is. Alig bírta. Minden csupa vér volt. "Hogyan emlékezhet rá egy gyermek, amikor csak 18 hónapos volt, amikor megölte az édesapja lányomat Gyöngyit- az ő anyukáját- és Gyöngyi férjet? Gyöngyi gyönyörű lány volt. Nezd itt a fényképe szemben a lépcsővel. -Valóban gyönyörű és csínos volt. -Igen.A ferfiak mind utanna néztek. Babau borzasztóan féltékeny volt. Sokszor összeverte úgy, hogy mindene kék-zöld lett. Olyankor nem mehetett ki a házból, de nem is tudott volna, hisz a szemei is összedagadtak. Végül elváltak. Babau legjobb barátja vigasztalta és védte a vadállat exférjétől.

Összehazasodtak. Végre egy kicsit boldog lehetett. Babau sokszor fenyegette. Megmondta előrre, hogy meg fogja ölni. A rendőrök elvitték és eltiltották a városból, de ő továbbra is fenyegette. Éppen telefonon beszélgettünk azon a napon, amikor mondta, hogy ismét itt van es üvöltve fenyegeti az ablak alatt. Gyöngyi nem félt és nem vette komolyan Babau fenyegetéseit. Az ajtót egy rúgással betörte. A férjét azonnal lelőtte, majd kezdte űtni és kínozni őt. 4 óra hosszát szenvedett  a lányom, mire meghalhatott. Teste megcsonkitva, összevagdalva számtalan szúrástól. A testeket kivitte a furgonjaba és az előre kiásott gödörbe szállitotta. Mindez Adry, a gyermekük szeme láttára. Azonnal ruhát cserélt és sietett a közeli mexikói határhoz. A mexikói határőröknek tűnt fel ideges viselkedese és vizsgálni kezdték furgonját. A vérnyomok meg frissek voltak a raktérben. Halálra itélték, de nem hajtják végre, mert kértem.

Csak koporsóban szabadulhat börtönéből. Néha átszállítják más börtönbe, hogy a kivégzés reményét ébren tartsák benne. Tudod, nem minden államban hajtanak végre halálos ítéletet. Adry látni szeretné az apját, de én nem akarom. 20 éve történt, de én minden éjszaka róla álmodom. -szeme mélyenülő ráncai igazoljak panaszát. -Hogyan engedhetném ahhoz a gyikoshoz? Mit mondhatna kisunokámnak?! ...Lilla nem bizik a pszichológusokban. -Azok csak leültetnek és kérnek, hogy mondjam. Semmit nem szólnak, semmit nem segítenek. Kisunokámon sem segítenek. Tudod én korán kelő vagyok. Minden hajnalban 4-kor kelek. Sosem alszom vissza az utn. Rágen nem igy volt, de akkor fiatal voltam.... Ha mély verembe esel, talán van valaki, aki segítő kezet nyújt, de ha te nem bízol a segítőkéz erejében, jószándékában, az képtelen kihúzni, bármennyire is szeretne.

Kedves Cukorbeteg Társaim!

Egy ismerősöm számára szeretnék segítséget kérni.

Egy diplomamunkához kellene kérdőívet kitölteni, természetesen név nélkül. Az ismerőseim közül sokan kitöltötték a kérdőívet, többek közott magam is, de szükség lenne a diplomamunkához még kitöltött anyagra. Kérlek benneteket, ha szeretnétek segíteni, akkor töltsétek ki a kérdőívet.

Köszöm: Kata

http://www.kerdoivem.hu/kerdoiv/211647210/

Bringával elestem, kettőslátásom lett. Találtam egy nagyon jó orvost aki szemüveggel  helyre tett mindent. Sajnos a szemüveg már nem jó és keresek olyan helyet ahol sztk. alapon foglalkoznak ezzel a problémával. Munkanélküli vagyok és nincs pénzem új vizsgálatra.

Kösz.a segitséget Vali.

Aki járatos a pszichiátrián, tudja, hogy manapság a drogok hatására egyre többen mutatják az úgynevezett borderline diagnózis tüneteit: agresszív kitörések, a szociális gátlások szinte teljes megszűnése; mindenkit, akivel a borderline kapcsolatba kerül, asszerint osztályoz, hogy a vágyait mennyire segít kielégíteni. Aki segít, az jó, aki nem az rossz. Egyedül saját érdekeire van tekintettel. Családját, akik segíteni akarnak rajta (legalábbis addig, amíg nem tapasztalják meg a személyes életveszélyt!) anyagilag, fizikailag, egészségileg teljesen tönkre teszi. Nem gondol bele, hogy maga alatt vágja a fát, és viselkedésének egyenes következménye, hogy mindenkit eltaszít magától. Hogyan lehet ebből kikerülni? Első lépés a teljes drogmegvonás, engedmények nélkül. Második lépés az egészség fizikai rombolása hatásainak enyhítése: extra adag omega 3-6-9 napi 3x9. Csak friss zöldség és gyümölcs, nyersen. A túlzott szexuális szabadosság enyhítésére használható a barátcserje. Ha a borderline tünetek elmúltak, akkor kezdődhet a pszichoterápia, mert mindenki, aki káros szenvedély függőségébe kerül, valamilyen fájdalom, félelem elől menekül. Az élet végtelen változatossággal állít minket kihívások elé. Vagy szembe merünk nézni velük, vagy elmenekülünk...

21 éves vagyok,és pánikbeteg,nehezemre esik beismerni,mert az ember ezt valahol szégyellni való dolognak gondolja,főképp ha erőseb ,magabiztosabb embernek tűnik,úgy még nehezebb....

Nekem ebben egy film segített. Néhány hetet vetítették az én és a pánikom című filmet.

Rájöttem, hogy tagadhatom, szedhetem a xanaxot, ami nem segít, csak a memóriámat teszi tönkre...

Meg akarok gyógyulni! Bármilyen megoldást, ötletet, alternatívát szívesen fogadok, kérlek segítsetek, hogyan gyógyuljak meg?

Menjek el pszichológushoz (négyet már elfogyasztottam,talán ezúttal nem kellene elküldenem a fenébe...)

De úgy szégyellem magam.

Ha elmebeteg lennék nem szégyellném,vagy ha álmatlansági zavaraim lennének,vagy bármi más,de ez olyan "égő"

Meséljen valaki ,akinek jó tapasztalata volt pszichomókussal,kell  a bátorítás :)