Sziasztok, röviden én is leírnám a sztorim, ami egy éve kezdődött, de hála Istennek viszonylag rövid lefolyású volt.

2009 szeptemberétől elkezdtem tanítani egy nem túl jó nevű szakközépiskolában, ahol elég sok magatartászavaros, már szülő és leendő munkanélküli gyerek jár (remélem jól körülírtam :)). Meglehetősen sok stresszel járó feladat volt. Egy idő után rendszeressé vált, hogy már én is üvöltöztem az órákon, mert nem sikerült fegyelmet tartanom bizonyos osztályokban, ez valószínűleg fiatalabb koromnak és nem túl határozott fellépésésemnek köszönhető.

A fenyegetőzések is rendszeresek voltak, voltak emberek akikre sem szép, sem durva szavak, sem az osztályzatok nem voltak hatással, az élet császárai voltak, minden este lerészegedve, dolgozva délutánonként, így teljesen az akutális hangulatuktól függött, mi történik az osztállyal, mert csak egyféle beszédmódot ismertek: az üvöltve káromkodást.

Téli szünet után visszatérve a harmadik nap reggelén egyszercsak azt éreztem, hogy nincs kedvem dolgozni menni, de mivel muszáj volt, kialakult ez a konfliktushelyzet, és elkezdődtek a pánikroham jól ismert tünetei: szapora szívverés, hiperventilláció, görcs a végtagokban. Nem éreztem, hogy meghalnék, csak arra  tudtam gondolni, hogy mi fog most történni.

Egy idő után persze elmúlt, betelefonáltam az iskolába, hogy hányás-hasmenésem volt, a héten tovább nem mennék. Következő hétfőn megint bementem az iskolába, ketten voltunk a tanáriban, a kolléganőm megkérdezte mi volt a problémám, elkezdtem sorolni, majd alig 10 mp után élőben demonstráltam is a heéyzetet. Megijedt, kiszaladt, hívott segítséget. Később a mentőket hívták, akik leszedáltak és bevittek a sügősségire. Elég vicces látvány lehettem, ahogy bekábulva kísértek ki az iskola folyosóján, én meg vigyorogtam mint a tök és integettem. A sürgősségin nem emlékszem mi volt, csak arra, hogy aludtam a kerekesszékben a felfordulás közepette, a nyálam meg folyt a kabátomra, legalábbis erre ébredtem

Később beutaltak pszichiáterhez, akinél voltam talán 3-4 alkalommal, Paroxatot szedtem, abból inkább felet, mert az egy az rendesen ki tudott ütni, nagyon belassultam tőle.

Táppénzem voltam ezidő alatt, közben már kerestem másik állást és találtam is egy nyelviskolában, de a Paroxatról igyekeztem lejönni, így idővbel elhagytam, ami nem volt könnyű, lévén fizikális tüneteim voltak: szédülés, remegés, meg hirtelen hangulatváltozások, na meg persze pánikrohamok.

Nem volt könnyű a feleségemnek sem, hirtelen haragú, lobbanékony voltam ezidő alatt, párszor megjegyezte, hogy szinte fél tőlem.

Amikor az elvonási tünetek megszűntek, utána ment minden a régiben, azóta sem szedtem Paroxatot, de ehez az is kelett, hogy az a rendkívül stresszes helyzet megszűnjön.

A konklúzió ebből számomra annyi, hogy a stresszet viszonylag nehezn tűröm, és inkább magamba fojtom a problémáimat, ezekből jönnek elő a tünetek.

Tanácsként talán azt tudom elmondani a hasonló problémával küszködőknek, hogy bár nagyon félelmetes tud lenni időnként a helyzet, segít az, ha nem magunkra figyelünk (mert akkor csak a tüneteket erősítjük a befordulással), hanem koncentráljunk pl. a következő feladatra. Pontosabban inkább célokra, mert plusz teher persze, ha azon rágódunk, hogy hogyan fogunk holnap mindent elintézni a hivatalokban, vagy esetleg hogyan fogunk minden csekket befizetni a következő hónapban. Mert bár tudom, hogy ez a realitás, azért ne felejtsük el, hogy nem mi létezünk azért, hogy csekkeket be tudjunk fizetni.

Tűzzünk ki inkább célokat, amiket el szeretnénk érni, és mintegy projektként kezdjünk el dolgozni rajta, esetleg kreatív feladatokkal tudjuk lefoglalni magunkat, amikkel tlaán másoknak és magunknak tudunk örömet okozni, esetlegsegítséget nyújtani.

Ennyit tudok mondani Vietnámról.