Diagnózis: nem új, csak az orvos

2013.01.25. 22:04

Meglepően intelligens volt. Ez zakatolt az első perctől kezdve a fejembe, ahogy beültem hozzá. Tb-s gondoltam, le se szarja mi van, csak felírja, amit akarok és elküld. Ennyire számítottam, viszont mást kaptam.

Mi a baja? Nem tudok aludni, xanax nélkül egyáltalán nem alszom – feleltem nyugodtan. Rám nézett: Oké, de mi a baj? – Értetlenül meredtem rá. Nem értettem a kérdését, vagy nem akartam megérteni, egyre megy. Ő, hidegen, kicsit érzéketlenül folytatta, talán le is nézett: Az alvászavar ok, nem probléma. Mikor kezdődött?

Na, mondom magamba, ezzel is csak a gond lesz. Arcom közönyös és jéghideg maradt, ezek szerint beszélni is kell, nem olyan egyszerű a dolgom, mint ahogy képzeltem: Szeptemberben, vagy októberben. Öt napig nem aludtam, akkor anyám megszánt és adott xanaxot.

- Mi történ akkor?
- Semmi, belegondoltam, hogy szülinapom lesz.
- Miért akkor?
- Mert novemberben van.

Jöttek a körkérdések, mit csinálok, semmit, hogyan érzem magam, általánosan, soha nem voltam vidám ember. Mit gondolok, miért nem tudok aludni? Mert szorongok. Mitől? Az élettől magától – böktem ki, bár egyáltalán nem volt erőszakos. Folyamatosan mérlegelt, minden percben, minden mozdulatomat, mintha azok válaszokat rejtenének magukban. Mit szoktam csinálni? Semmit – tagadtam szokás szerint, ez nem olyan, amit elmondok bárkinek és őt még nem ismerem egy ilyen dolog megosztásához.

Figyelt rám. Ez volt a legmegdöbbentőbb. A rendelőben meleg volt már-már fullasztóan, ami két óra alvás után elégé irritált, még sem vettem le a kabátomat. Távozni akartam, ahogy bejöttem és ő ezt látta rajtam. Gondolkozott egy percig az újabb kérdésen vagy a diagnosztikáján, nem tudom, de úgy éreztem támpontot kell neki adnom, amiből kiindulhat, vagy éppen megerősítheti. Felhúztam a kabátom úját, egy vízszintes vörös heg virított a csuklóm belső felén az ütőér mellett, mellette talán száz hófehér begyógyult vágás függőlegesen.

- Régebben is kezeltek, mániákus depresszióval. Egyik sem öngyilkossági szándékkal született, csak kicsit, mondjuk úgy, szélsőségesek voltak az érzéseim – a vágásra nézett egy másodpercre, majd elfordult, mintha fájna neki látni. Tuti, hogy az egyik ismerőse vagy családtagja öngyilkosságban halt meg – egyből tudtam, de végig se gondoltam, nem akartam a hatalmamat ellene fordítani, nem akartam sem manipulálni, sem befolyásolni.
- Mikor?
- Tizenhat-hét évesen – válaszoltam higgadtan. – Rivotrilt adtak, de rászoktam, ezért leszedtek róla, aztán antidepresszáns, de azt két hét után abbahagytam.
- Ezt az adu ászt nem szándékoztam előbb kijátszani? – vonta fel a szemöldökét és röhögni támadt kedvem. Anyám azt mondta jöjjek be, mutassam meg a csuklom és egyből tudni fogják mi bajom van.
- Nem – feleltem apró, kényszeredett mosollyal.
- Van még valami a tarsolyomban? – jelentőségteljesen ránéztem, aztán megvontam a vállam. Kitudja.

Egy pillanatra magába merült. Mérlegelt, okos volt, nagyon, én pedig nem próbáltam meg irányítani, mert tényleg segítségre volt szükségem és úgy éreztem ő meghallgat. Ő manipulált engem igazából, de nem érdekelt. Fél órája volt rám vagy kevesebb, sokan vártak a rendelő előtt, még sem zavartattam magam. Kérdezett a családomról és arról, hogy miért vagyok olyan vékony. Mondtam, hogy betegség de hormonális, nem pszichológiai, ez kicsit elbizonytalanította.

- Van egy személyiség alkatod – kezdett bele végül. – Olyan ez, mint a születési alkat, nem lehet gyógyítani, de kezelhető. Hallottad már azt, hogy borderline?

Vissza akartam kérdezni, hogy hülyének tart? Lustán kissé gúnyosan elmosolyodtam, kicsit felé fordulva a széken.

- Ezt írták a Rorschach tesztemre – feleltem higgadtan.
- Ez a negyedik ászod, ugye? – felelte diadalittas mosollyal.

Megvontam a vállam. – Nem voltam még tizennyolc, csak valószínűsítették mindenhol.

- Tizennégy éves koromban a vadaskertben, aztán egy pszichiáter, aztán egy másik a teszt alapján, innen nem messze. Egy ideig csak az került a korlapomra, hogy mániákus depresszió, de mellé írva, hogy lehetséges BDM.

- Szóval ez a negyedik ászod.

Kicsit bólogatott én meg csúfondárosan mosolyogtam. Beszélt nekem a személyiségzavarnak a súlyosságáról és hogy a tüneteket mutatom, a teszt pedig alapvetően ritkán hazudik. Ajánlotta a pszichiátriát nyolc hetes terápiára én meg mondtam, hogy oké. Aztán mondta, hogy bennfekvéses. Az agyam keményen tiltakozni kezdett, ösztönösen a gyűrűimmel kezdtem játszani idegesen, azt nem. Az nem. Az kizárt. Nem bírom a kórházakat. Az nem olyan, mint egy kórház. Oké, voltam ilyen fél kórházban, szájsebészeten, de akkor sem, képtelen vagyok rá. Mindenesetre hívd fel őket, egy életed van és nem mindegy, hogyan éled le, lehet, hogy egyéni terápiára fogadnak.

Bólintottam. Tudom, miért kell bennfeküdni és azzal is tisztában vagyok, hogy akármelyik pillanatban szenvedélybeteg lehettek. Egy apró kis lépés, ennyi az egész. Felállok valamelyik nap és elindulok a nagyvilágba, megrészegülve valótlan álmoktól, kergetve a lehetetlent. Egyre jobban zuhanok szét és bár Ő kérte, hogy hívjam fel, ha beszéltem az ottaniakkal, nem megy. Nem érdekel. Nem veszek róla tudomást. Beteg vagyok, oké? Elfogadom és megpróbálom kihozni belőle a legjobbat.

Lassan viszont darabokra hullok. Na, jó, nem lassan, a lassú az lenne, ha hetekre lenne, de tudom, hogy már csak egy szó kell, egy tett, egy trauma, egy elfelejtett félmondat és én szétesek, ahogy egy marionett-bábú zsinór nélkül.

 

EN-ek
#10643 EN-ek hozzászólása: 2013.01.29. 20:24

NA ugye h? :D majdnem oian jól firkál mint ÉN..  (pd az n kissámli:)

 

[My horror site]

#10642 Jucka hozzászólása: 2013.01.29. 19:46

Nagyon jól írsz!!! Tényleg!El kellene küldened egy kiadónak!

#10641 EmmaB hozzászólása: 2013.01.29. 18:17

Köszönöm, magamtól írtam, nekem ez a hobbim, amibe menekülök és ami segít= az írás.
kösz, most már ezt is tudom: ) ezt mondták nekem, nem néztem utána: )

Tibetti:
nem tudom, hogy elmegyek -e, lehet elég nekem, ha változtatok olyan dolgokon, amik nagyon rossz irányba tereltek. Nehéz a változás, a változtatás, de az élet ebből áll folyamatosan és lépni kell előre, vagy hátra, jobbra vagy balra, és nekem most kell nagyon erősnek lennem ebben.

Lány24:
Biztos sokat segít, sajnos mellettem nem sokan állnak, sőt, hajlamos vagyok zárkozottnak lenni, távoltartani magamtól az embereket. Örülök neki, hogy neked van valakid, aki támogat: )

EN-ek
#10640 EN-ek hozzászólása: 2013.01.29. 17:56

HÁJ!:)

Hát ez engem igazából leginkább 1 (psycho)romantikuss regényre emlékeztetett (pl. Coelho):D De HA télleg te írtad, ügyi vagy;) –> kalaplengetés!:D
(Tudvalevő h ÉN ált. n szeresse a km-es irományokat, DE ezt most végigolvastam:D – szóval teccikélt)

Talán csak annyít fűznék még hozzád (azt is csupán a kötekedés miatt:), ojan h “mániákus depresszió” nincs (csak mániákus őrültek vannak:P)
Ami neked lehet, az mániás depi.. ;) (v többekközött)

Sajnos az valóigaz, h igen RITKA a rendes doki, náluk talán csak a rendes csajok a ritkábbak!:(

[My horror site]
- – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - -

Más… T. Inf. Szakik!

Q1: Nem lehetséges-e lenne +csinálni, h a renccer ne csak NAPOK MÚLVA értesítsen az új posztokról?? Már HA 1általán értesít.
Q2: Aki n ír mindennap mint gép, annak ODA LESZ A (jól +érdemelt) KITÜNTETÉSE??:O  v h is vanez..? – szomorú leszek!):

[ThanX]

#10639 Lany24 hozzászólása: 2013.01.29. 10:19

Kedves EmmaB! Teljesen átérzem a helyzeted! Én borderes vagyok, kezeltetem magam, s voltam már 8 hetes kezelésen is! Sajnos ezt valóban csak kezelni lehet, de addig Neked minden napon küzdeni kell ez ellen! Nekem is vannak jobb és rosszabb napjaim, s van, hogy nem tudom kezelni az engem ért sérelmeket és ilyenkor lefekszem aludni… Ez sem jó!

Van egy párom, aki támogat, de sokszor őt is magammal rántom azzal, hogy látja tönkre teszem magam a gyógyszerekkel!

Holnap megyünk az orvosomhoz, s ez lesz neki az első, hogy eljön velem a kezelésre! Ha Ő nem lenne, akkor biztosan ennyire se viselném. De ott vannak testvérem kicsi gyermekei, akiknek tudom, hogy szükségük van rám és én ennek fejében igyekszem kijönni ebből, mert nem akarom, hogy szégyenkezni kelljen miattam nekik!

Bízom abban, hogy kijövök egyszer ebből az állapotból, mert 35-40 év között, ha nem lesz addig gyermekem, akkor kigyógyulok! Nagyon várom azt az időt, amikor végre én is “normálisan” élhetem az életem, mert ez nekem is jár! Nagyon kíváncsi vagyok,  hogy milyen lesz másként élni!

Bízz Te is ebben!

#10638 Tibetti hozzászólása: 2013.01.29. 09:57

Sajnálom, igazán… Érzem amit Te, de ne keseredj el. Igenis menj el, hidd el segíteni fog. Ki lehet ebből jönni… tudom. Nekem is sikerült. Kérlek, kérlek, menj el….

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close