Először is köszönöm bíztató szavaitokat, jó tudni együttérzéseteket. Egy gondolat bánt engemet…. mondja a költő, meg engemet is….Ma. nem találván helyemet, régi dolgokat, iratokat rendszereztem (mért pont most jött rám?!) és megtaláltam egy rég nem látott véradó igazolványomat. A bejegyzések alapján több ízben is adtam vért, még kitüntetést is kaptam, mindezt a 70-es 80-as években. Persze ez nem mindíg történt teljesen önkéntesen, de Szocialsta brigádnaplóba ez jól mutatott így hát erősen ösztönöztek bennünket az “önkéntes” véradásra. Mi, az akkori naív fiatalok azt hittük, hogy ezzel még “hazafias kötelességünknek” is eleget teszünk, nem beszélve az igazi segíteni akarásról, ami valóban belső indítatású volt (a katonaságnál meg plusz eltávot kaptunk!). Szóval gondolkodtam én , valyon hol a ménkűbe szedhettem össze ezt a férget, mikor monogán családi életet éltem(-lek), műtve nem voltam, tetkóm nincs, kábítószert meg csak a pártállamtól kaptam, de nem tűkön, hanem “tetükön” keresztül. Ekkor erősödött meg bennem a gyanú, a véradásra gondolva. Tovább fűzve a gondolatot, azért megérne egy misét kideríteni, hogy korosztályomat tekintve hányan lehetünk ennek az időszaknak az áldozatai? Meg a jelenlegi szinte sírig tartó nyugdíjkorhatár kitolás folyamatában ezt a “néhány” szerencsétlenül járt HCV-s POLGÁRT nem lehetne-e a munka világából kiemelni, hogy a hátralevő amúgy is küzdelmes időszakot családja körében, a gyógyulás egyébként is megterhelő időszaka alatt tölthesse? Lehet, hogy ezek a gondolatok egészséges ember fejében meg sem fordulnak, meg Ti már megszoktátok (?) ezt az állapotot, de én még az ösztönös tiltakozás állapotában leledzem…
Üdv mindenkinek, Museto
Kedves Museto!
Tudom, hogy milyen nehéz, főleg, hogy egyszer már azt hihettem meggyógyultam… Hidd el voltam a padló alatt én is, most a második felbukkanásnál, de történt a közvetlen környezetemben több váratlan halál eset is (nem baleseti) és ez felébresztett. Senki nem tudhatja meddig él… azt viszont, hogy amíg él, mit tesz, mit tehet és azt hogyan teszi, tudnia kell az embernek. Azóta megpróbálom elfogadni a segítséget, törekszem a türelemre – ez a májbetegnek elég nagy feladat – .
Valóban fontos amit többen megfogalmaztak, hogy mit, mennyit eszel és figyelj a tested jelzéseire.
Szerintem – vagy fogalmazzak úgy nekem a legfontosabb – semmi nem lehet olyan fontos, hogy felhúzzam magam KERÜLÖM A STRESZT!!!!
Ja és csatlakozz a betegek segítő köréhez, lakókörnyezetedben. Kapsz tanácsokat, ötleteket, és információt!
Üdv.: “akkorsemadomfel”
Szia Anamary!
Átszerveztem a holnapi napomat és ott leszek az összejövetelen. Kitűzőm nincs, de valahogy csak felismertek….Egyébként van a környéken parkoló?
Üdv, Museto
Kedves Musetó!
Először is köszöntelek a”csapatban”Sajnos elég sokan vagyunk olyan helyzetben,mint Te..Én 58-éves vagyok és F-4 es Pedig én már túl vagyok a as 1-2-3-as kezelésen.
Ebbe nemlehet beletörődn csak keservesen eggyütt élni vele.
Remélem ott leszel szombaton a VIMOR gyűlésen!.vagy elérhetsz a06/30.7461914-es számon. Üdvözlettel:anamary
Kedves Museto!Túl fogod élni.Azért fogod túlélni,mert megjelentek az áttörést jelentő kezelések és a máj az egyetlen újjáépülő szervünk.Át fogsz esni ezen a reménytelennek látszó korszakon és máshogy fogod látni az egészet,de csak ha megveszed azt a tartós tejet.