Felemésztett. A szerelem, amit iránta éreztem egyszerűen puszta hamuvá lett, semmi nem maradt belőle. Romokon lépkedtem, letűnt várat és tornyokat csodáltam.
-    Ha kimész azon az ajtón, soha többet ne gyere vissza – mondta jéghidegen, kőkeményen, ahogy csak egy önelégült, állhatatos férfi tud beszélni.
Néztem rá, figyeltem és nem láttam azt az embert, akit én annyira szeretem. Ő nem ugyanaz volt, az évek során mássá vált, barna szemeiben nyomát sem találtam annak, akiért régebben az életem adtam volna. Fájdalom égetett, a gyomrom görcsbe szorult, ugyanakkor a szabadság édes-kéjes mámorát éreztem az ajkaimon.
-    Ennyi? – vontam fel a szemöldököm csalódottan.
Ha belém kapaszkodna, ha azt suttogná a fülembe, hogy én vagyok élete értelme, engem szeret a legjobban a világon, akkor más lenne a helyzet. Akkor talán elgondolkodnék azon, hogy valóban távoznom kell –e, hogy ha távozom az –e a legjobb döntés.
De nem suttogott. Semmit nem mondott.
Mert már nem érzett így.
Vad birtoklásomban, heves érzéseimmel kiöltem belőle talán mindent. Már az elején tudtam, a fékezhetetlen vágtát lassú séta követi. Olyan séta, ami nekem nem megy, engem csak a szenvedély éltet egyre, a szeretet nem elég. Egyébként sem voltunk egymáshoz valók. Önérzetem nem viselte el az irányítást, a befolyásolást, a parancsokat. Nem akartam olyan lenni, mint amilyenek ő akart látni. Az nem az én életem.
-    Nagyon egyszerű – fejével az ajtó felé int. – Ha ott kimész, nem akarlak többet látni.
-    Ugye tudod, hogy ki fogok menni? Ugye tudod, hogy engem fogsz majd okolni mindenért, mert neked így könnyebb, de nem én vagyok a hibás?
-    Téged foglak okolni, mert te leszel a hibás – feleli higgadtan.
Irigylem a nyugalmát. Az én testem reszket, apró nyílként támad meg a fájdalom és nem tudok vele mit kezdeni. Ez az igazság órája, az akaraté, az erőé és én még sem tudok lépni, nem tudok megmozdulni. Nem tudok levegőt sem venni. A szoba levegője megtelik feszültséggel.
Menni akarok, de félek.
Félek éveket kidobni az ablakon, azonban maradni is félek, mert akkor megint ő győzz, mint oly sokszor és nem fog soha megváltozni. Hülye vagy, amiért arra várok, hogy majd megváltozik, nem fog, ahogy én sem. A szeretet nem elég, épp itt van az ideje belátni. Boldog percek jutnak eszembe, elsuttogott szavak, pillantások, édes – aranyos momentumok az életünkből.
-    Hát akkor, szia – intek neki egyet, azzal távozok azon a bizonyos ajtón.
Nem tudtam, hogy ezek az utolsó szavak, amiket váltunk. Ha tudom, akkor könnyeket ejtek a fájdalomért, büszkeségből, pusztán azért, hogy az elfeledett érzést meggyászoljam.
Ekkor még nem tudtam, örökre veszünk búcsút egymástól. Ha így lett volna, talán visszafordulok, átölelem és soha nem engedem el bármennyire is tisztábban vagyok vele, hogy csak kínozzuk egymást minden értelem nélkül.
-    Szeretlek – hangzik fel bennem a hangja. A nevetését is hallom.
-    Én is szerettelek – válaszolom az álomképnek.
Szerettem, egykoron, nagyon. Az életem volt, a jövőm és minden álmom, de aztán megszűnt álomnak lenni, nem tudtam többet belékapaszkodni, nem tudtam vele elképzelni semmit sem. Nem bánom, amit tettem, nem tudom bánni. Nem bánok egyetlen együtt töltött percet sem, mert minden, ami az életünkben történik velünk jelentőséggel bír. Nem fogok bánni semmit, továbbra is szeretem a magam módján, de nem vágyok rá, hogy vele legyek.
Azt sajnálom csak, hogy a búcsúnk annyira rövid volt. Tovább kellett volna tartania, ki akartam élvezni minden pillanatát, akkor könnyebb lezárni, mint most figyelni és menekülni a tehetetlenség elől, ami gyötör.
Minden pillanatban szívfájdalom, amivel ezentúl együtt kell élnem, mert a szívem egy darabját oda adtam másnak.