29 éves fiatal nő vagyok de a koromhoz képest fiatalabbnak látszom.Gyerekkorom óta érzem azt,hogy félénkebb és szorongóbb vagyok,mint a többi ember.Álltalános iskolában kiközösítettek az osztálytársaim,barátnőm is csak egy volt,de ő is sokszor gonosz volt velem.Majd jött a középiskola.Tizenötéves koromban a szüleim majdnem váltak,édesanyámnak volt egy öngyilkossági kísérlete,de hála istennek nem sikerült.Az első évem még így úgy zökkenő mentes volt,majd a második évtől kezdve jöttek a megalázások de szinte napi szinten.Én voltam majdnem mindenkinek a céltáblája,persze mostmár tudom mai fejjel,hogy azért mert látták rajtam,hogy magamra veszem amit mondanak vagy tesznek.És szerintem mert a félénkségemet se tudtam soxor leküzdeni,ezért soha nem is mertem senkivel szembe szállni,kihasználták ezt a fajta,nem gyengeségnek mondanám inkább hiányosságnak,a hiányosságomat.Végig szenvedtem a négy évet,de a bántásokon mai napig nem tudom túl tenni magamat,pedig már azóta eltellt sok év.Félek egyedül elmenni bárhova,ha el is megyek,félek,rettegek hogy megszégyenülök,folyamatosan úgy érzem hogy teljesítenem kell ahhoz,hogy az emberek elfogadjanak,rengetegszer érzem azt,hogy nem fogadnak el,hogy más vagyok mint a többi,ha valamilyen rendezvényen vagyok,nem tudok teljesen felszabadultan kommunikálni az emberekkel,van,hogy sokszor néma vagyok.Tavaly nyár végén pánikrohamom lett,arra is szedtem gyógyszert,járok pszichiáterhez,de ő folyamatosan gyógyszert ír csak fel,de én nekem nem csak gyógyszerre de terápiára is szükségem van,mert szeretem az embereket és igazából igénylem is őket.Ki akarok végre tőrni ebből a lelki börtönből.Nemsokára megyek és ezt elmondom az orvosomnak.De a legnagyobb dolgog amitől szenvedek az a kényszeres megfelelési vágy.Sokat segítene ha valaki írna aki hasonlón ment/megy keresztül mert akkor bíztathatnánk egymást,és van kiút.Csak legyen vas akarat és kitartás:):):)