Sziasztok! Nos én most voltam rehabilitáción, ahol többek közt vissza szeretnének, szerettek volna állítani a munka világába. De én nem akarok emberek közé menni, sajnálom, ez van.

Vidéken élek, a fővárosban több lenne a lehetőség szerintem, hogy rehabos munkahelyen dolgozhassak mondjuk 4 órában.

4 hétig voltam kórházban, de ki nem állhattam, alig vártam már hogy vége legyen, voltak foglalkozások, de akkor is.

Állatok közt szívesebben lennék, állatokkal foglalkoznék, gondoznám őket.

Nem zárt osztályon voltam, pedig a halál szép és kedves a számomra, a nem fájdalmas formája.

Nincs kedvem leírni, de burkoltan, alattomos formában mindig jelzik nekem az emberek, hogy nem bírnak, és hogy más vagyok, és nem vagyok közéjük való, és én mindig veszem az adást. Sutymorognak, hangosan-halkan, nyögve nyelősen. Vagy gúnyosak. És én nem mindig tudom a dolgot a betegségemnek betudni, ha alattomosan bántanak.

Azt szeretem, ha olyan közegben vagyok, ahol legalább nem tudnak semmit a bajomról, a betegségemről.

Töltekezni szeretnék, de akkor is én vagyok a leggyengébb láncszem.

Minden jót kedves betegtársak!