Borderline: már együtt tudok vele élni.

2015.11.23. 09:07

Kedves Sorstársaim!

Szeretnék segíteni Nektek a történetemmel. Nem tudom mi vezérelt arra, hogy most felkeressek egy ilyen közösséget, mert most jól vagyok. De mégis Hozzátok tartozom, Csak Ti tudjátok mi van igazán bennem. Gondolom valami ilyesmi húzott most ide.

Szóval a történetem (vigyázat hosszú lesz, de szükséges leírnom, hogy értsetek):

29 éves leszek egy hónap múlva, elvileg ez a “betegség” a nőknél elmúlik 30 fölött. Majd meglátom bő egy év múlva…

16 éves voltam, mikor először pszichiáterhez vitt az Édesanyám. Depresszív voltam és bántottam magam: ollóval kivágtam apró darabokat magamból, majd eldörzsöltem, ütöttem magam, vertem a fejem a falba (dührohamok alkalmával), de akkoriban a leggyakoribb az volt, hogy addig kapartam a karom, lábam, (volt hogy az arcom), hogy lejött a felső hámréteg és levedzett, majd bevarasodott. Van pár sebhely rajtam, ami megmaradt a mai napig. Az első önbántalmazásom kb 11-12 éves koromban történt. A nevelőapánk épp leszidott és nem mertem kiállni magamért. Miközben beszélt hozzám, lekapartam a bal kézfejemről a bőrt és egy óriási nagy vastag seb lett a kezemen. Nem is értem miért nem tűnt fel Anyukámnak ez. Pedig gyógypedagógus, ért a gyermeki lélekhez. :(

Először kétféle gyógyszert kaptam 16 évesen, mert depressziós vagyok. Ez volt a diagnózis, semmi borderline. Nem hatottak. Nem tudom mik voltak, de mindig ásítoztam tőlük. Ezért később Anyukám elvitt egy pszichológushoz, aki segített. Iskolát váltottam, majd ez a radikális változás az életemben teljesen kihúzott ebből az állapotból. Kb egy évig küzdöttem ezzel akkoriban.

Gimnázium után egyetem, alapképzés, majd mesterképzés, meglett 2 diplomám. Semmi bajom nem volt 26 éves koromig. Egyetem után Budapestről el kellett költöznöm messzire, mert csak vidéken kaptam munkát szakmában. Hátrahagytam a családomat, szerelmemet. Egyedül voltam nagyon. Megalázó volt a munkahelyemen. Bár középvezetőként dolgoztam, emellett mindenki csak egy kislánynak kezelt, ahhoz képest, hogy jól értettem a szakmámhoz, és szerintem jó munkát végeztem, sokszor kaptam a fejemhez azt, hogy “Maga nem tud semmit se!”. A lakótársaimmal (akik munkatársaim voltak, sőt volt egyetemi csoporttársaim, én ajánlottam be őket erre a munkahelyre) sem jöttem ki, nagyon kiközösítettek, sokszor éreztem magam magányosnak, egyedül. Pár hónap múlva elkezdődött a pokol az életemben. Először is, volt egy autóbalesetem. Totálkárosra tört az autóm, amit kb akkor egy hete vettem és egész életemben arról álmodoztam, hogy lesz egy kocsim, mert imádom őket. Kukába lehetett dobni a kocsit. Innentől visszakerültem Budapestre, mert nem tudtam lelkileg feldolgozni az eseményt ott (pánikrohamok törtek rám a munkahelyen), akkor sem, ha fizikailag semmi bajom nem lett csodával határos módon.

A másik dolog, ami súlyosbította az állapotom, hogy a párom családja egyre elutasítóbban kezdett velem viselkedni, de nagyon feltűnően. A szerelmemnek van egy testvére, az ő párját maradéktalanul elfogadták, míg engem nem. Mintha a pofámba is kenné, hogy mennyire senki vagyok :(

Innentől kezdve újra elkezdtem bántalmazni magam. Most csak a verés maradt. Lelkileg kínlódtam, kicsinek, szerencsétlennek, vesztesnek, senkinek éreztem magam a nap 24 órájában. De ezt minden erőmmel leplezni próbáltam. Mikor nagyon fájt belül, mikor úgy éreztem elutasítanak, ököllel vagy valami kemény tárggyal szétvertem a combjaimat (elhagyatottság sémám a legerősebb, ha ezt megpiszkálják, nagyon intenzív és túlzott érzelmi reakciókat vált ki nálam a mai napig- de kontroll alatt tartom már!). Úgy néztek ki a lábaim ilyenkor egy hétig, mint valami rothadó zombivégtagok. Csupa zúzódás.

Anyukám, testvérem és a párom is mondta, hogy segítségre van szükségem, de tiltakoztam. Ez kb 7 hónapig tartott. Mert akkor jött egy totális pszichózis és kiborulás. A párom elutazott kb 2 hétre külföldre a családjával és én úgy éreztem, soha többé nem fogom látni, meghal, eltűnik. Mint a kisbabáknál a szeparációs szorongás az anyukájával kapcsolatban, mikor kimegy a szobából = anya nem létezik többé.

Azon az éjszakán sok mindent csináltam, de alig emlékszem valamire. Csak a szerelmem elbeszéléséből. De azt tudom, hogy pánikrohamom volt, hogy sírtam, és halálos rettegést éreztem, sokszor éreztem, hogy elvesztem a józan eszem. Elvileg totál kifordultam magamból, mintha nem is én lennék. Innentől kezdve a párom családja nem akart látni. Mert ők ilyennel még nem találkoztak, nem tudnak és nem akarnak mit kezdeni ezzel, az állapotommal. Nem engem nem fogadnak el, hanem a betegségemet. Ami pedig ÉN vagyok :( ENGEM utasítottak el. Nem láttam őket azóta se, majdnem másfél éve…

Ekkor elkezdtem járni egyéni terápiára. Itt kaptam meg a diagnózist, hogy borderline személyiségzavarom van. Mikor hazaértem, elolvastam a neten, hogy mi ez, és elkezdtem zokogni, mert annyira rólam szólt az egész és annyira nem akartam ilyen lenni…

5 hónapig jártam heti egy alkalommal terápiára, gyógyszereket szedtem, amik nem hatottak semmit, KOMOLYAN SEMMIT! (Depakine és Atarax). Egy évvel a balesetem után munkába menet annyira szarnak éreztem ezt az életet, hogy nem akartam folytatni. Azon gondolkoztam, hogy most ugorjak-e egy kocsi elé, vagy később, a munkahelyemen a mosdóban bevegyem-e az összes gyógyszerem. Nagyon megijesztett ez a gondolat, és ekkor felhívott Anyukám. Nagyon elkezdtem sírni és elmondtam milyen gondolataim vannak és hogy félek, mert nagyon erős késztetést érzek. Gyorsan beszélt egyik munkatársammal, akit jól ismert, és ő megfogott és hazavitt. Ezután már nem mentem többet dolgozni.

És itt kezdődött el az új életem. Mert megtaláltam azt a helyet, ahol segíteni tudtak. Felvételt nyertem egy olyan intézménybe, ahol nem tömnek gyógyszerekkel, sőt segítenek a leszokásban is akinek kell. 6 hónapig jártam intenzíven reggeltől estig minden hétköznap és volt hogy hétvégén is a terápiára és a végén megjavultam. Nem fáj az élet. Tudom kezelni, újra kezdtem megkedvelni magam. Még nem mondom, hogy szeretem, de kedvelem magam, és törődöm magammal. Nem sorolom magam utolsó helyre, az én igényeim igenis ugyanolyan fontosak mint bárki másé. Az én problémám, örömöm, fájdalmam, kételyem, boldogságom, szóval az érzéseim ugyanolyan fontosak, ÉN ugyanolyan fontos vagyok, mint bárki más ezen a világon.

Nagyon jó közösségbe kerültem abban a fél évben, nagyon jó embereket ismertem meg, igaz barátokat is szereztem. Az önbántalmazásom az első hónapban abbamaradt, a pánikrohamok kb 3 hónap alatt elmúltak. az utolsó hónapokban pedig már e bántó tünetek nélkül tudtam fókuszálni arra,hogy magamon dolgozzak, hogy egész emberként kerüljek vissza a kinti világba. Bevallom, kicsit antiszociális voltam az elején kint, és “honvágyam volt”, de ez szép lassan eltűnt és azóta is jól vagyok. Aki pedig nem fogad el, az nem érdemli meg, hogy ismerjen engem. Mert aki tényleg ismer engem, az szeret is. Még nem volt olyan ember, aki engem ismert, ismerte a személyiségemet és nem szeretett. Mert jó ember vagyok, csak küzdök valamivel, ami nekem sem szórakozás, nem jókedvemből, vagy mások bántásának élvezetéből vagyok olyan, amilyen, mikor rosszul vagyok. (Ez ma nagyon. de nagyon ritka és nem olyan heves).

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetem! Remélem, legalább 1 ember lesz, akinek segítek vele.

#22129 Anaimed hozzászólása: 2015.11.23. 18:22

Örülök, hogy reményt adtam, ha kicsit segíthettem.
Mint írtam, csak együtt élni lehet vele a saját tapasztalataim szerint. Minden nap tudatosan dolgozom azon, hogy ne érezzem magam szerencsétlen hülyének. Tini korom óta, bár nem vagyok elvileg ronda, a mai napig előfordul, hogy ha tükörbe nézek elfog az émelygés. Ez majdnem minden nap megesik velem. De muszáj legyűrni. Mindig tudatosítanom kell magamban, hogy megérdemlem a tiszteletet, ugyanúgy jár nekem és mindenki másnak. Mindenki ugyanannyit ér, akkor is ha máshogy bánnak velünk az emberek ilyen -olyan okból (társadalmi réteg, etnikum, kinézet stb.).
Erre fokozottan érzékeny vagyok. Erre a megkülönböztetésre. Az elutasítottságot nehezen élem meg. Ma is tele vagyok paranoid gondolatokkal, gondolatolvasó vagyok. Néha nagyon csúnyán beszélek a szeretteimmel, mikor nem kapom össze magam. De már nem naponta többször hanem 1-2 hetente egyszer és nincs roham, kiborulás.
Az önbántalmazásom egy évig tartott most legutóbb. Nagyon nehéz volt leszokni, elvonási tünetként jöttek nagyon sűrűn a pánikrohamok. Mert csak azzal tudtam magam lenyugtatni egy dühroham alkalmával, hogy szétvertem magam elemi gyűlölettel… Mikor nem tehettem ezt meg, egyből elkezdtem hiperventillálni, annyira felpörgettem magam a dühkitöréskor, hisztériás rohamtól.
Azért nem üthettem magam, mert akkor kizártak volna a terápiáról, ahol menedéket találtam. Ott éreztem magam biztonságban. Egyedül abban a közösségben voltak körülöttem normális emberek. Ezt nem kockáztathattam. És ez segített rajtam. A közösség: a pácienstársaim és a terapeuták. Örökké hálás leszek nekik emiatt. És már nem félek, mert ha véltlenül megint lecsúszok a gödör aljára, tudom hol segítenek kijönni belőle.

EN-ek
#22128 EN-ek hozzászólása: 2015.11.23. 17:58

Yajj má…:( NE döfköggyed bazdmeg má’ magadat ponty villával szerelme!!<3 mer téll n tom micsinájjak veled… (az – állítólag – kömben is evésre vaLÓ!:P)

már montaa a mutkó: 1 yo bigge vigyázzona testére! hisz’ HA tönkre teszi, ugyan mimás értéke marad ő nékie?!

EN-ek
#22136 EN-ek hozzászólása: 2015.11.24. 18:03

Logikuss: HA! nincs senkid, panaszkodni SE fog senki…:P (csak 1 időután te fox síkítozni:)

Na nincs is yobb, mint 14 orra sunya után (így kora reggel felé) KIvergődnia agyból!!:D
hónap éjfél előtt TELE! (Y) yeee!!!
- – -
Ariel? aza nemaza mosópor?:D

EN-ek
#22124 EN-ek hozzászólása: 2015.11.23. 16:59

HAHAHA!:o

hó hallotad tezta marhaságot??:P (h 30. szülinapján kereken 1 csapásra Lmúlik:) afrancokat…:XD
(a bodrik csak örexenek, DE n okosodnak! – ebbenis hasonlítanak a emukra;)

nek pl van 1 40 és bodrim, a uojan HÜJE mostis mint újkorába!:D SŐT! csibekorába sokkal értelmesebb volt, minden hűjeségre kap6ó, n úgy mint most:( (tejesen Lhízva és Lhüjülve – SEMMIRE se használ6óóó!) bőőehhh

sóval aggodalomra semmi, ok?:P

EN-ek
#22125 EN-ek hozzászólása: 2015.11.23. 17:15

1ébként a bodrik – serénytelen és sok év10des tapaszt nyalatom szerint – n igazán gyagyít6óak dilibigyókkal, sőt leginkább semmivel SE!! (n vétlenül kerüli őket minden terap. minta Pest ist…:)

boldogbordi
#22122 boldogbordi hozzászólása: 2015.11.23. 13:47

Én pont a napokban,gondolkoztam el rajta,hogy önelfogadás,vagy önámítás ?
Lehet ezzel egyáltalán együtt élni ? Egy egész életre szól,mégis hogy lehet ezt elfogadni ? Utálom magam,nem akarom saját magam,meg akarok szabadulni saját magamtól,de élni akarok ember,és akkor valahogy ezzel meg kell tanulni élni…

Annyira nagyon jól szerettem,élni,hogy álltattam magam,eltudom fogadni,tudok vele együtt élni, terápiára is jártam,( ami eleve halott volt…) és egyszerűen annyira jól szerettem volna lenni,hogy tényleg jobban lettem,egy időre. Aztán jöttek a hétköznapi pofonok,a felvételi ponthatár,majd a fősuli. Ilyen olyan okból,ekkor szakadt meg a terápiám is.

És én egyre inkább,kezdtem,kezdek szétcsúszni, hónapokig megálltam önsértés nélkül,aztán nem álltam meg,megint előszeretettel csak vágyok arra,hogy bóduljak bármi áron. három napja fordultam érdemben ismét szakemberhez, hát ő kerek perec közölte velem,hogy hát egy hasonló intézménybe kellene mennem mint neked. MOST ! Semmi vizsga időszak semmi stressz. MOST ! Mert az önsértő viselkedésem nem éppen élet biztosítás

Hát lefagytam… nem tudom,hogyan oldom meg a sulit,illetve most már mese nincs el kell mondani a családnak,két éve kaptam meg a borderline-t ,azelőtt nekem is csak a szokásos depresszióval jöttek. És én ezt két évig titkoltam a családom ellőt. Mikkor én is utána olvastam mi ez,egyszer könnyebbültem meg,sírtam,és haragudtam,majd tagadtam,de mikkor egyre többet olvastam róla nem tudtam tagadni …

MOst függőben van minden,várok,de úgy le fagytam,hogy három napja le van jegelve az életem se kép se hang, csak nézzek ki a fejemből,ma suliba se mentem,egyszerűen nem voltam képes szembe nézni vele,meg hogy akkor most lehetséges,hogy el kéne intéznem ügyes bajos dolgaimat sürgősen. De telesen le vagyok fagyva…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close