Amikor kérte a haverom, hogy írjam le neki mit érzek, leírtam neki, s közben féltem a saját írásomtól. Féltem, hogy meg fogok őrülni, hogy menthetetlen vagyok, hogy mindenkit elfogok veszíteni vagy így, vagy úgy. Aztán a vége fele mikor mondta, hogy írjam ki magamból, már ettől a szótól is képes voltam bepánikolni, és nem ment… Egyszerűen nem tudtam neki tovább írni, és mindig amikor ezt mondta, akkor megszakítottam vele a beszélgetést, és azt mondtam neki, hogy akkor én most elmegyek aludni… Már oda jutottunk, hogy most olyan szinten eltávolodtunk, hogy nem tudom, képesek leszünk-e visszaállítani a kapcsolatunkat. De az is lehet, hogy már soha nem lesz olyan… Neki fájt, hogy mindig leráztam, én pedig nem tudtam kiírni tovább már magamból azokat a szörnyű gondolatokat… Elegem lett, hogy csak írtam, hogy nincs itt, hogy megölelhessem, hogy nincs már senki akire számíthatok, csak a családom. De ők teljesen mások, ők nem barátok…