Nem kedv kérdése

Téma címkék:
2012.12.27. 14:13

Egy pszichiáter ismerősöm, mikor be kívánta mutatni, mennyire súlyos betegségről van szó, egyik páciense szavait idézte, ki egyszerre szenvedett súlyos daganatos megbetegedésben és depresszióban. “Doktor úr, tudom, hogy rákom előrehaladott állapotban van és nincs sok reményem a túlélésre, mégis, ha választhatnék, inkább a depressziómtól szabadulnék” – mondta. De mi is pontosan ez az állapot – ha ennyi szenvedést okoz, többnek kell lennie a sokak által “depi”-ként emlegetett rosszkedvnél! Ami pedig még fontosabb: mit tehetünk ellene?

A lelki egészség világnapja (október 10) alkalmából tartott sajtótájékoztatón Dr. Lehoczky Pál, az MPT leendő elnöke kiemelte, mennyi kárt okoz, hogy a lakosság egy része úri huncutságnak tartja a pszichiátriai betegségek nagy részét, így a depressziót is. A másik oldalról a stigmatizáció terhe sújtja a mentális problémákkal élő embereket. Ez a magatartás nem csak még több szenvedést okoz az érintetteknek, egyben sokakat abban is meggátol, hogy orvoshoz forduljanak.

A reménytelenség csak illúzió
Igaz, a depresszióból nagyjából hat-nyolc hónap/images/0000/0149/R._Z._portré_depresszio_cikkhez_-1.jpg leforgása alatt spontán módon is ki lehet gyógyulni – tudtuk meg Prof. Rihmer Zoltán pszichiátertől – ugyanakkor nem jó döntés erre várni, mert egyrészt súlyos szövődményei lehetnek, másrészt egy már átélt depressziós epizód után – akár 4-5-10 év múlva – a betegség visszatérhet, ráadásul jellemzően egyre súlyosabb formában. Az elmúlt 20 évben hatalmas fejlődésen ment keresztül az ezzel kapcsolatos szakmai látásmód – tehát hatásosabbá vált a pszichoterápia – és a gyógyszerek is jóval korszerűbbek, ma már sokkal kevésbbé kell félni az életminőséget rontó mellékhatásoktól. A pszichiáterek mindezeken túl fontosnak tartják a pszichoedukációt is, melynek során az érintettek és családtagjaik számára egyaránt felvilágosítást adnak a betegségről. Az emberiség 30-35 %-a él depressziós hajlammal, de az orvosi értelemben vett depresszió ennél ritkábban alakul ki. Egy erre vonatkozó, több országban (Magyarországon is) lezajlott kutatás eredménye szerint a felnőtt lakosság 15-20 %-a esik át életében legalább egy depressziós epizódon, amely az esetek többségében meg is ismétlődik. Minden évben a lakósság 8 %-a, minden hónapban kb. 4 %-a szenved orvosi értelemben vett depresszióban.

Tehetek én róla?
A kórkép kialakulásában komoly szerepet játszik az öröklött hajlam. Ahogyan a magasvérnyomás betegség és a cukorbetegség esetében is, nem maga az egészségkárosodás, hanem az arra való készség száll szülőről gyermekre. A depresszió kitöréséhez szükséges további kockázati tényezők (pl. a gyász, az elmagányosodás, a létbizonytalanság, a munkanélküliség, vagy az öregedés) többsége azonban nehezen elkerülhető, előbb-utóbb mindenkivel történnek rossz dolgok. Mivel a hajlam öröklődő, az orvosok a diagnózis felállításakor mindig azt kérdezik meg először, hogy fordult-e elő a családban korábban ilyesmi. Akiknek volt depressziós vagy öngyilkosságot elkövető rokona, egészen biztos, hogy rendelkeznek a hajlammal. Ez apai-anyai, első és másodfokú rokonokra egyaránt vonatkozik. A kórkép kimutatására ezen kívül kémiai és genetikai módszerek is léteznek, ám ezek a mindennapi gyakorlatban még nem elérhetőek. A diagnózis a beteg szakszerű kikérdezésével és néhány, a depressziót utánzó testi betegség kizárásával is felállítható. A megfelelő, szakszerű gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés hatására a depressziós beteg 2-4 hét elteltével elindul a gyógyulás útján, de a terápiát még hónapokig folytatni kell a visszaesés elkerülése érdekében – hangsúlyozta a szakember.

Honnan tudjuk, hogy ez tényleg az?
A tudomány mai állása szerint már azt is tudjuk, hogy a depressziós epizódban szenvedő emberek központi idegrendszerében kimutatható egy finom kis kémiai zavar: az ingerület átvivő anyagok – leginkább a szerotonin, a noradraneain, és a dopamin – termelődése csökken. Amint a depresszió – akár gyógyszer hatására, akár spontán módon – elmúlik, normalizálódnak a kémiai eltérések – magyarázta Rihmer Professzor. Néha már az érintett járásából is következtetni lehet a pszichés problémára, ha valaha ruganyos léptei bizonytalanná, fáradttá válnak, emellett beszéde is halkabb, szavát alig lehet venni, étvágyát veszíti, éjszakánként alvászavarral küzd, tele van testi okot nélkülöző panasszal. Jellemző ilyenkor a hónapokig tartó “depressziós hangulat” is – a szüntelenül negatív, szomorú lélekérzet, a motiválatlanság, a reményvesztettség, a memóriazavar, a fizikai fáradékonyság – és utóbbi két tünet miatt sokszor indokoltan – a haszontalanság-érzés, mely odáig fajulhat, hogy a beteg tökéletesen értéktelennek tartja magát. Ez már egy nagyon súlyos tünet: amikor a depressziós embernek nincs betegségtudata és azt hiszi magáról, hogy csak lusta, hogy egy gazember, aki tönkretette a családját és bajt hozott a világra. A depresszió ezen stádiumában az öngyilkosság veszélye is fennáll.  A legsúlyosabb tünet maga a halálvágy. Az öngyilkosságot elkövetők több mint 90 %-a valamilyen pszichiátriai betegséggel küzd, a legtöbben közülük depresszióval – hívta fel a figyelmet Rihmer Zoltán. A depressziós betegek többsége ugyanakkor nem szánja el magát e végső lépésre. Ez azt jelenti, hogy bár az öngyilkosok általában depressziósak, a depresszió önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki öngyilkos legyen. A depressziósan elkövetett öngyilkosság kockázati tényezői az említett önvád és a reménytelenség – vagyis a súlyos stádium – mellett a rossz pszichoszociális környezet és a magány. A megfelelő családi, munkahelyi támogatottság viszont öngyilkosság szempontjából védőfaktornak minősül.

Nem minden esetben olyan szembetűnő
Azt is tudni kell, hogy a depresszió nem mindig vagy nem kizárólag ezekkel a jelekkel kopogtat be az ember életébe, sokszor alattomosan, testi panaszokat utánozva keseríti meg az érintett életét. Ennek a megjelenési formának larvált vagy maszkírozott depresszió a neve. Idős vagy sok egyéb krónikus betegségtől is szenvedő embereknél tragikusan sokszor marad felderítetlenül ez a kórkép.

#10372 Makvirag hozzászólása: 2013.01.01. 17:05

Örülök a fenti írásnak, mert sok mindenre rávilágít a depressziósok problémái közül. Ezért is írok hozzászólást, mert a tapasztalatom az, hogy még nagyon sok tennivaló van a depresszió mint betegség “létjogosultságáért”. Fiatal, tanult pedagógus unokahúgom egyszer azt kérdezte “miért, a depresszió az egy betegség? az nem csak hiszti?” Ez azt mutatja, hogy a mai pedagógusképzésben szót sem ejtenek erről az állapotról, ami pedig gyermekek körében is előfordulhat. Így hogyan várható el egy tanártól, hogy észrevegye, ha valamelyik tanítványával ilyen jellegű probléma van? Gondolom, egyszerűen csak lustának vagy/és butának nevezi ki a gyermeket. Én személy szerint a serdülőkor óta vagyok megáldva evvel a kórral, minden hormonális változás befolyással van állapotomra, havonta is, és 4 gyermekem lévén terhességek, szülések alkalmával is. Úgyhogy nagyjából az egész életem egy érzelmi hullámvasút, amin –  megértő és elfogadó családi környezet hiányában – egyedül utazom, és ez tovább rontja állapotomat. Igaz, járok orvoshoz, szedek gyógyszert, de ennyi. Jelenleg olyan stádiumban van az életem, hogy valóban nemhogy szükség nincs rám, de terhére vagyok mindenkinek, semmi hasznom nincs, hiába tudom, hogy értékes és (még valamennyire) értelmes ember vagyok, ezek az értékek nem számítanak, ami kell manapság az érvényesüléshez, az belőlem hiányzik, tehát ilyen értelemben életképtelen vagyok. És ilyenkor mi a teendő? Tudomásul kell vennem, hogy valamiért nekem ez jutott, egyszer majd ennek is vége lesz. Csak az a baj, hogy a gyermekeimnek is teher az állapotom, illetve akaratlanul is másolják azt. Nem egyszerű helyzet.

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close