Depresszió közösség legfrissebb történetei

Depresszió közösséghez csatlakozhat Ön is! Értesítjük a közösségben született új történetekről! Történetek: 584 - Tagok: 578

Csatlakozom a közösséghez!

Újra és újra...

Téma címkék: Depresszió , depresszió kétségbeesés  

Megint a gödör fenekén...

Miért kell mindig visszazuhannom? Miért nem tudok csak előre nézni,és nem vissza-vissza tekintgetni? Miért nem tudok végre....továbblépni....

Írtam már, hogy vannak könnyebb és nehezebb napjaim... úgy tűnik a kezdeti lelkesedésem megint lankad,és kezd kicsúszni a talaj a lábam alól...

Könyörgöm valaki magyarázza meg nekem, ha van/volt egy személy,akihez ragaszkodtam,még annak ellenére is ha bántott,akár lelkileg,akár fizikailag,miért akarok visszamenni?

Nem vagyok hülye,felfogom azt, hogy a bántás rossz,és érzem is,fáj...nem is kicsit. De aztán újra és újra visszamennék...aztán újra koppanok és újra megalázva érzem magam....

Elegem van nagyon magamból,tényleg utálok panaszkodni,és nem is akarok. Csak rohadtul magányos vagyok,és nincs senki,akivel meg tudnám ezeket beszélni. Így maradt az, hogy kiírom magamból.

Elegem van abból, hogy szinte belém égette a kedves exem azt, hogy egy semmirekellő ember vagyok,hogy nekem nincs jogom boldognak lenni....

És az ilyen beszólásai miatt tényleg iszonyúan senkinek érzem magam....Nem akarok az emberekre nézni,nem akarom, hogy rám nézzenek....ha vannak vidámabb pillanataim,utána bűntudatom lesz,hogy hoppá hoppá én nem érdemlek vidámságot. Nekem bűnhődnöm kell,és okulnom egy életen át a tetteim miatt...

Felemészt ez az egész... megint rémálmok gyötörnek(már ha tudok aludni).. kimerült vagyok,a pulzusom is rendetlenkedik....

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom már mi a helyes....nem merek semmit csinálni,nem merek senkivel beszélni,félek.....egyszerűen félek,hogy rossz emberek közé kerülök,hogy befolyásolnak,hogy rossz irányba megyek és ......

Ez egyszerűen nevetséges! Az Isten szerelmére 23 éves múltam! Hogy gondolkozhatok ilyen gyermetegen?

Úgy rettegek, mint egy kis taknyos! Rettegek az emberektől, nem bízom senkiben, egyedül az otthonom,a 4 fal között érzek biztonságot,csak a családomban érzem biztonságban magam.

Tudom tudom,fogjam be,és ne nyafogjak,álljak fel,küzdjek,blabla. Ismerem a járást,tudom mit kell tenni. De SAJNOS én is csak ember vagyok,érzésekkel,gyengeségekkel.... és senki nincs velem. Nincsenek barátaim,nincs lelkitársam,nincs "bizalmasom"....

Itt a családom,de nem merek velük ilyen mély dolgokról beszélni....nem értenék meg.....tudom....próbáltam már.....

Így én vagyok csak magamnak,aki seggberúgom magam,hogy na elég volt,fel kell állni,és nekem kell saját magamat kitoszigálnom abból a gödörből.....és saját gyengeségem miatt zuhanok vissza.....nem kapok erőt,nem kapok támogatást,csak magamra számíthatok.

Nem nyafogok. Csak nehéz. Néha.

Lehet fejemhez vágni bármit...állok elébe....ne kíméljetek....

 

 

A bőrkabát

Téma címkék: Depresszió  

Volt egy bőrkabátom. Régi, kopott darab, vastag szőrme béléssel. Új korában úgy gondoltam, sosem kell majd másik, vigyázok rá és mindig ezt fogom hordani. Zsebeit teleraktam kincsekkel, pótolhatókkal és pótolhatatlanokkal. Megéltünk együtt sok hófúvást, zivatart, fogcsikorgató hideget. Néha fáztam ugyan benne, de olyankor arra gondoltam, mennyi melegséget kaptam már tőle, és nélküle talán meg is fagynék. Teltek az évek, a kabátom kissé megkopott, a zsebein tönkre mentek a zippzárak. Elvittem, befestették, kijavítottam a zippzárakat és egy kicsit más lett ugyan, de mégis az én sokat próbált, kényelmes kabátom, csak kicsit más fényben ragyog. Úgy örültem neki, mint új korában. Féltett kincseimet még mindig őrizték zsebei, bármelyikbe nyúltam, találtam benne valamit amit máshol nem találhatnék. Egyik tél a másik után, s újra elvesztetlte pompáját. A kincseim sem tűntek már olyan nagy, pótolhatatlan értéknek. Egy zimankós napon aztán szétnyílt a zippzárja. Megáztam, megfáztam, dühös lettem. Miközben dúlva-fúlva siettem dolgomra, megakadt a szemem egy kirakaton. Szebbnél szebb kabátok kínálták ott magukat, jó áron, szuper akciósan, "minőségi garanciával!" Nekem sem kellett több, választottam is egyet. Az eladók helyeseltek, hogy milyen jól áll, mennyivel szebb mint az a kopott, régi vacak, és most még kedvezmény is van rá és ez kihagyhatatlan és ráadásul patentos, ezen nincs ami szétnyíljon, bla -bla -bla, és ebben az ócska zippzár nélküli "pongyolában" csak még jobban meg fogok fázni. Ígyhát, fellelkesedve, felbíztatva, dacosan és haraggal pislogva megviselt öreg társamra, belebújtam új kabátomba. Vidáman siettem tovább, hónom alatt a "feslett ronggyal". Egy idő után már nagyon bosszantott. Minek cipelem én ezt magammal? Cserben hagyott... meg is fáztam... mindenki engem néz, hogy mi a fenének cipelek egy kupac rongyot magammal... különben is, itt a gyönyörű új kabátom. Addig hergeltem magam, még egy utamba akadó kukában landolt az utálatos ócska hátmelegítő. Épp csak a tárcámat és a telefonomat vettem ki belőle, majd mérgesen téptem-gyűrtem bele, csak szabaduljak már tőle. Elégedetten, mosolyogva sétáltam tovább, megkönnyebbülve "nyomasztó" terhemtől. Eszembe jutottak féltve őrzött apróságaim, amik szintén a szemetesben végezték. Sebaj, új kabát, új zsebek. Új zsebekbe, új kincseket kell rakni. Apropó... Meg sem néztem hány zsebe van ennek a csodás dzsekinek... Csak kettő, és egy belső... és nem is valami nagyok... ugyanmár! Veszek új pénztárcát is, egy kisebbet. A telefonomat meg legfeljebb a táskámban hordom majd. Örömmel fogadtam el minden apró hiányosságát, hiszen megszédített az újdonság varázsa, és még elevenen élt bennem a pillanat, ahogy bőrig ázva, összefagyva beléptem az üzletbe. Teltek a napok, hetek és cseppet sem hiányzott kopott bőrzekém. Apró zsebeimben új kincseket szorongatva szaladgáltam tennivalóim után, míg egy nap hatalmas zivazar kerekedett. Szép új kabátom átázott kicsit. Mire megszáradt, a bélése csomókba állt és nagyon enyhe, de zavaró "illatot" árasztott. Én csak úgy nevezném: ázott kutya szag. Gondoltam visszamegyek az üzletbe, a kedves eladók biztosan segítenek, hiszen a "minőség garancia" mégis csak komoly dolog. Kedvesen fogadtak, amíg ki nem böktem miért is vagyok itt. "Ááá, hiszen azt nem is mondta senki, hogy ez a kabát esőkabát, a címkén sincs feltüntetve, hogy vízálló lenne, a minősége pedig kifogástalan. A patentjai még mindig jól zárnak, a varrásai még mindig erősen tartanak, a NEM RENDELTETÉS-SZERŰ HASZNÁLAT ellenére is. A színe sem fakult meg, nem úgy mint annak az elnyűtt kacatnak, amiben először beesett hozzánk! De vannak nagyon szép esernyőink, akciósan!" Köszönöm, inkább nem... Leszegett fejjel húztam be magam után a bolt ajtaját. Mikor először emeltem fel tekintetem a járda szürke aszfaltjáról, ismerős látvány tárult elém: egy hatalmas, narancssárga hulladékgyűjtő. Régi kopott kabátom vesztőhelye. Átvillant gondolatomban régi kincseim fénye. Hiányoztak kicsit. Igaz vannak újak, de mégsem olyanok. Elhesegettem az emlékeket és tovább indultam, mostmár emelt fővel. Két sarokra a gyászos helytől egy táblába botlottam. "NE DOBJA KI, MEGJAVÍTOM! Táskák, bőrkabátok javítása, festése garanciával. Zippzárcsere megvárható!". Nagyot szorítottam az "új" kabátom zsebében összegyűlt bélés-galacsinon, és tehetetlenül nyeltem egy nagyot. Arra gondoltam, ha azon az esős szeles napon még higgadtan kibírtam volna két saroknyit, és nem hagyom elbűvölni magam, az igazi, féltve őrzött kincseim még most is itt lennének. Szoríthatnám őket mindkét kezemmel és ők erőt adnának, fényt lopnának szívembe, nem úgy, mint az az összeállt vatelin-gubó amit most gyűrkélek...

 

Ja, a bőrkabát én vagyok... még nem a kukában ugyan, de a tárca és a telefon már nincs a zsebemben. A többi kincs közül pedig a legnagyobbak a 3 éves kisfiam nyugalma, és egy 10 éven át épített jövő.

2014.04.21 23:13 | balint Hozzászólásai

fiatalon elmenni...

Téma címkék: Depresszió , öngyilkosság  

férjecskémnek

álmodtam

egy fekete kiskutyát akartam megmenteni egy nagy madár karmaiból de nem tudtam próbáltam elérni de nem értem el elvitte magával...

felébredtem

azt hittem egy rossz álomból ébredtem de megtörtént

téged se tudtalak megmenteni nem voltam elég erös nem tudtalak visszatartani

meghaltál

itt hagytál egyedül

értelmetlen lett az életem

annyira szeretlek

utánad szeretnék menni

feleséged

 

 

2014.04.19 22:38 | Vénusz

Egyszer volt, hol nem volt...

Téma címkék: Depresszió  

Nagy családban nőttem fel. 4fiú testvérrel és 2 lány testvérrel(7en,mint a gonoszok..).

Ha az ember elképzel magában egy ekkora családot, biztos arra gondol, milyen jó,mennyi vidámság,mennyi szeretet,mennyi boldogság veheti körül őket..... Akkor most tessék szépen levenni a "rózsaszín" szemüveget,mert nem így van.

Akár közösségben,akár családban akad 1 olyan személy,aki valamiért,valahogyan,de kilóg a sorból. A mi családunkban én töltöttem be a "fekete bárány" szerepét.

Ki tudja miért,talán eleve így születtem,de a kelleténél jobban igényeltem a szeretetet. És természetesen ez meg is volt....amíg kis totyogós voltam. Ahogy egyre nagyobb lettem,már nem voltak puszik,nem volt ölelés,nem igazán voltak jelei a szeretet megnyilvánulásának a családunkban. Tudtuk,hogy szeretjük egymást,csak valamiért sosem mutattuk ki. És úgy tűnt, nekik ezzel nincs semmi gondjuk.

Én nekem viszont volt. Fájdalmasan vágytam a szeretetre...

Valami oknál fogva a szüleim többet adtak a testvéreimnek....legyen szó az ajándékokról,és egyéb dolgokról. Félreértés ne essék.... nem vágytam soha sokra.....csak arra, hogy ismerjenek és tudják mit szeretnék....

Na de a családra majd még visszatérek...

Ami elég meghatározó részévé vált az életemnek, azok az általános iskolai évek voltak. Igen,azok.

Sosem voltam hangos,nagyszájú lány. A csendes,kedves,barátságos,naiv kategóriába tartoztam. Sosem bántottam meg senkit. Ha bárkinek szüksége volt valakire,aki meghallgassa, én ott voltam. Bárki belém fektethette a bizalmát.

Legjobb barátokat szereztem. De mégis értek sérülések. Volt néhány társam,akik olyan durván sértegettek,amiket nem tudtam elviselni, és nagyon mély sebeket hagytak bennem. Nem voltam szép kislány,és ők a hibáimat felnagyították,és mindig a tudtomra hozták....

Nem voltunk gazdagok.....pont úgy jöttünk ki anyagilag, hogy iskolára,ételre legyen elég....

Volt,hogy a testvéreim kinőtt ruháit hordtam,amik eléggé elhasználódtak már....és természetesen az iskolatársaim ezeket meg is jegyezték,akárhányszor csak tehették.

Aztán hátba szúrt a legjobb barátom....hátba szúrt aztán egy fiú is,aki az első iskolai szerelmem volt....

Még több mély sebet kaptam...nem értettem mit csinálhattam rosszul.

Magamba fordultam még jobban.... még ha az utcán sétáltam akkor is a földet bámultam....

Általános iskola befejeződött.....Elérkezett a nagy lépés a középiskolába...ezzel együtt megérkezett a nagy szerelem is. Egy barátom révén megismerkedtem valakivel.....aki egy hihetetlenül jóképű fiú volt,2 évvel idősebb nálam,minden szempontból olyan fiú, aki soha nem állna le egy magam fajta rút kiskacsával....

És lássanak csodát......mégis felkeltettem az érdeklődését......ebből lett a nagy szerelem. A fellegekben jártam,önbizalmat adott nekem,elhitette velem, hogy igenis szép vagyok,erőt adott,tanított,apám helyett apám volt,a legjobb barátom,a társam,a párom,a mentorom.....

4 évig voltunk együtt. Ebben a 4 évben átéltem a legszebb és legborzalmasabb élményeket. Kerültem megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe,mégis újra és újra elnéztem őket,mert elvakított ....ő....

Hihetetlenül erős kisugárzása volt,ami szinte fogolyként tartott maga mellett,és ha éreztem is a sok fájdalmat...ott maradtam,mert gyenge voltam elmenni....

Sajnos őmiatta megromlott a viszonyom a családommal....megmutatta az világ rideg,valóságos oldalát,megmutatta nekem, hogy a családom sem olyan tökéletes...... és én csak bólogattam,mint egy kiskutya,és elhidegültem a családommal,szinte nem is álltam szóba velük....

Értek olyan fájdalmak vele kapcsolatban,ami miatt az önbántalmazás felé fordultam, csak hogy a fizikai fájdalom elnyomhassa a lelki fájdalmakat..... nem sokat segített.

Végül a teljesen katasztrófális kapcsolatnak ő vetett véget...... és egyikünk se szerette már úgy a másikat a végén, mint a kezdetekkor....fájdalmas volt...

4 év az 4 év....

Teljesen összetörtem,bőgtem,nem álltam szóba senkivel,az italhoz fordultam.....

Kilátástalannak tűnt minden,de legalább a családom mellettem állt. És én akkor megértettem,akármilyen hibáik is vannak,ők a családom,és mindig is ott lesznek nekem,ahogy én is nekik.

Tehát az árván maradt rút kiskacsára rátalált valaki. Egy valaki,aki szintén magányos volt,és szüksége volt a törődésre, a szeretetre.....

Megtaláltuk egymást,pont amikor a leginkább szükségünk volt rá.... A legtisztább lelkű ember volt akivel valaha is megismerkedtem életem során.

Ki tudja miért,de nagyon megszeretett engem. Kértem, hogy adjon egy kis időt,nem állok még erre készen.

De persze ő folytatta,mert nem tudhatta,nem érthette meg mekkora fájdalmaim vannak,és muszáj őket a magam módján kezelnem....

Végül mégis összejöttünk. Ő külföldi(nemzetiségét fedje homály,nem szeretném ha emiatt előítéletekbe botlanék).

Soha nem akartam távkapcsolatot. Tudtam, hogy nekem nem menne,mert szükségem van a fizikai kontaktusra,az ölelésre,a kézfogásra,a csókra,hogy érezzem...

Emiatt a távolság miatt újabb fájdalmakat éltem meg. Nem tett jót nekem.....

Nagyon nehezen,de tudtunk párszor találkozni.....csodálatosak voltak az együtt töltött idők,tudtuk,hogy összetartozunk.... 2 külön nemzetiség,mégis teljesen.....összhangban lévő szív és lélek. Ezek voltunk mi. Lelkitársak. Össze akartuk kötni az életünket..... de jöttek a bonyodalmak.....jöttek a fájdalmak.....és a stressz,az aggódák,a harag,a féltékenység.......mind mind mérgezték szerelmünket.....

2 év után elváltak útjaink......

Fájdalmasan vágytam a szeretetre.....szó szerint fájt......

A családommal nagyon jó kapcsolatban vagyok, de továbbra sincs a szeretetnek megnyilvánulása nálunk....puszit is csak akkor adunk egymásnak,ha szülinap-névnapot ünneplünk.

Lehet nekik ez rendben van......de én ordítani tudnék egy ölelésért.......23 évesen még mindig plüss állattal alszom el,és azt ölelem......Elég gyermeteg, vagy inkább szomorú.....mindenki döntse el hogyan látja....

Had tegyem még hozzá, hogy a 4 éves kapcsolatom alatt pánikbeteg lettem, amiből önerőből sikerült kikecmeregnem nagy nehezen.....de rémálom volt abban a betegségben lenni....

Hogy most hogy vagyok? Alvás zavaraim vannak,a sok szenvedés kikezdte a szívem,emiatt elég magas szokott lenni a pulzusom - a legváratlanabb helyzetekben....

Nagyon fáradt vagyok......mind lelkileg,mind testileg..... egy 23 éves "ember" bőrében vagyok, mégis úgy érzem már a 40-et taposom.....

Elég fájdalmat kaptam párkapcsolati téren,és baráti téren is, hogy ne bízzak senkiben sem.

Itt állok egyedül,barátok és társ nélkül,egyedül a családom van velem.

Néha egy üveg bor nyújt vigaszt magányos estéimen.....

És még mindig fájdalmasan vágyom a szeretetre......

"Rút kiskacsa"

Társasmagány...

Téma címkék: Depresszió  

Kedves Mindenki!

Sok történetet elolvastam és gondoltam én is megosztom az enyémet.Talán megkönnyebbülök és talán erőt is tudok adni a sorstársaknak!Egy közel 10 éves kapcsolatomnak lett vége nem olyan régen,nagyon magamra maradtam és úgy éreztem eljött a vég...Nagy szerelemnek indult a kapcsolatunk,voltak hullámvölgyek és egy szakítás is,ami engem nagyon megviselt .Akkor öngyilkossággal is próbálkoztam...rövid idő után visszataláltunk egymáshoz,de most visszanézve,sose lett olyan a kapcsolat mint az elején.Elmúlt részemről a bizalom,sok lány ismerőse lett amíg nem voltunk együtt és velük rengeteg időt töltött,sokat dolgozott főleg külföldön,sok időt töltött nélkülem amikor itthon volt és én ebbe szépen lassan tönkrementem...nem értettem az okát,előtte mindent együtt csináltunk,sok közös programunk volt és ezt mintha elvágták volna.A barátai főleg a munkahelyéről voltak,de van olyan akit még a mai napig nem ismerek,nem mutatott be nekik...és ezektől a dolgoktól sajnos depressziós lettem,minden önbizalmam elfogyott,az önértékelésem a béka feneke alá került.Próbáltam vele ezeket megbeszélni,de nem lehetett,sajnos ő kerülte a konfliktushelyzeteket és problémát csinált abból,hogy beszélni szeretnék vele.Ilyenkor magamat hibáztattam mindig,bűntudatom lett,hogy megint nyaggatom,pedig jogos volt én úgy érzem.Így telt el sok sok év...Aztán a gyógyszerek hatására,amit a depresszióre szedtem felszedtem 10 kilót...mondanom se kell,hogy ez nem növelte az önbizalmam :)

Gondolom itt sok olvasó felteszi a kérdést,miért nem léptem?!Hmmm...szerettem,hittem,bizakodtam!Azt éreztem nélküle semmi vagyok,erőszakosan próbáltam kikényszeríteni a szeretetet és azzal hitegettem magam,hogy jobb vele,mint nélküle.Elveszítettem a barátaimat és amíg ő szakmailag lépkedett azon a bizonyos létrán én egyre mélyebbre süllyedtem.Valamikor egy mosolygós,életvidám csajszi voltam,akivel szerettek a barátai beszélgetni,együtt lenni...3 éve veszítettem el édesapámat,amin nagyon nehezen léptem túl.Úgy éreztem ennél lejjebb már nincsen,semmi motivációm nem maradt,kapkodtam be a tablettákat és vártam a holnapot,hogy talán majd ha alszok egyet jobb lesz,valami majd változik.Semmi nem változott,éltük az életünket,közösen már nem csináltunk semmit,otthon voltunk,dolgoztunk és ennyi...Rengetegszer próbáltam változtatni magamon és volt amikor egész jól elvoltunk,de jöttek a fura telefonok,a kimaradozások,a külföldi barátok meglátogatásai,ahova engem soha nem vitt...Sokszor megígérte hogy változtat a viselkedésén,de ez hetekig tartott csak és minden kezdődött előlről,és én egy idő után már nem kérdeztem,hanem elfogadtam a helyzetet.Hitegettem magam,hogy ez így jó,hogy majd alakul,majd változni fog...Nagyon sokat voltam egyedül,magányosan...

2013 nyarán megismertem egy nagyon kedves házaspárt :) örülök hogy az élet felém sodorta őket.Rengeteg segítséget kaptam tőlük,öröm volt a társaságuk...és itt jön az a bizonyos pofon,ami után megváltozott az életem...a pár hölgy tagjánál rákot diagnosztizáltak és sajnos januárban el is veszítettem.Nem kívánom senkinek azokat az utolsó napokat :( Láttam ahogy megküzd az utolsó lélegzetvételért,küzd az Életért,amit én anno olyan könnyen akartam eldobni,küzd a párjáért,akit mindennél jobban szeretett és az volt a legrosszabb,amikor tudatosult benne,hogy nincs tovább...napokig némán ültem a csendben és próbáltam magamhoz térni és akkor jött a felismerés.Egy olyan kapcsolatban élek ami nem tesz boldoggá,megalázom saját magam és ráadásul hagyom is,hogy megalázzanak.Tablettákon élek,mert valaki nem szeret és még gyáva is bevallani.Egy olyan helyzet miatt vagyok teljesen padló alatt már évek óta,ami csak fájdalmat okoz...Rá kellett venni magam,hogy tisztán lássak,hogy szembe nézzek a dologgal,de a legnehezebb az volt,hogy ezt mind bevalljam magamnak...Rengeteget olvastam és elkezdtem befelé nézni,sajnos gyáva voltam időben lépni,de rájöttem még nincs késő,27 éves vagyok és nem hagyhatom hogy az életem így múljon el,jogom van a boldogsághoz,jogom van a szerelemhez és főleg ahhoz,hogy megbecsüljenek.Arra is rá kellett jönnöm,hogy helyettem senki nem oldja meg a problémákat és bármennyi gyógyszert veszek is be,az sem segít.Egyik napról a másikra leszoktam róluk,beiratkoztam egy tanfolyamra és ami a legfontosabb,kiléptem ebből a kapcsolatból...nem mondom azt,hogy könnyű volt kimondani hogy vége,bármennyi fájdalmat kaptam is,de megtettem!

Eltelt már pár hónap.Vannak még önmarcangolós napjaim és sokszor felteszem magamnak a kérdést,hogy miért vártam eddig,miért hagytam magam megbetegíteni és miért nem szeretett,pedig én megtettem mindent,de ezek a kérdések már nem lényegesek...Ismét tudok aludni,tudok emberekkel beszélgetni,vannak új célok és a plusz kilók is egyre fogynak,nyitni kezdtem a világ felé és kezdem magam jól érezni...

Ahogy említettem,elmaradtak a barátok,így ebben a nehéz helyzetben csak a családomra számíthattam,de ők itt voltak és itt is vannak mellettem,pedig néha jó lett volna beülni valahova beszélgetni,elmenni egy moziba vagy csak úgy kimozdulni.

Az az út amit eddig bejártam,megtanított arra,hogy az Élet igenis értékes és senki nem lehet saját magunknál fontosabb,hogy nincs olyan helyzet amiből az ember ne tudna kijönni,csak hinni kell saját magunkban,az erőnkben,mert igenis van kiút bármilyen problémából is!!!!Ne az számítson hány éves vagy,hogy ki küldött padlóra és miért, vagy ne az hogy mi történt az életedben,hanem az hogy fel akarsz-e állni onnan?!Mert az élet folyamatosan változik és ez senkit nem kerülhet el,a döntés,hogy mit is kezdünk ezzel a változással,mindig a mi kezünkben van...

Mindenkinek aki egy új út előtt áll,sok sikert kívánok hozzá,aki már elindult az úton,még több erőt!

Szép napot!

 

 

2014.04.14 16:31 | Penny28 Hozzászólásai

Egyedül a sötétben..

Téma címkék: Depresszió , depresszió kétségbeesés  

Nem tudom ezt tovább csinálni. Nem megy. Tényleg minden maradék erőmre szükség van ahhoz, hogy ne tegyem meg. Azt hiszem, ha nem lenne a családom, már rég megtettem volna....

Hitegettem magamat sokáig, hogy nem vagyok depressziós,hitegettem magamat azzal is, hogy na jó na jó,talán egy picit gondban vagyok,de elég makacs vagyok ahhoz, hogy kimásszak ebből.

Nem sikerült. Újra és újra bevillan a kép, hogy befejezem,nem csinálom tovább. Megöl az a fájdalom ami bennem van....

Hosszú rémálom után rám talált az az ember,akire egész életemben vágytam. Minden szempontból A TÖKÉLETES férfi volt.

Én épp akkor voltam túl egy 4éves párkapcsolaton,megtörten,darabokra hullva....semmilyen szempontból nem álltam készen egy új kapcsolatra. Viszont vágytam a törődésre,a szeretetre. És ő hihetetlenül kedves volt velem,és megkedveltem,megszerettem.....elragadott magával a sok jó,de közben még mindig tele voltam "nyílt sebekkel". S ennek következtében ez a kapcsolat nem működhetett "egészségesen"....

2 évig voltunk együtt,végül elhagyott. Nem hibáztathatom, bár én az elején szóltam neki,hogy adjon időt,kértem rá nem is egyszer.....

A probléma az, hogy tényleg ő volt az én másik felem,a lelkitársam,amiben én soha nem hittem, hogy létezhet,létezik,őbenne megvolt,és .....és én elvesztettem.

És nem tudom sehogy sem visszaszerezni. Elvesztettem. Vele akartam leélni az életem,neki köszönhetően visszatért a hitem,családot akartam,már terveztük, hogy összeházasodunk,mesébe illő volt az egész!

S most itt vagyok a rideg,fájdalommal teli valóságban,belebolondulok a hiányába,belebolondulok a tudatba, hogy nem használna semmi az ég világon, hogy visszatérjen hozzám.

23 éves múltam, kinőttem a tinédzser szerelmekből. Nem vágyom párkapcsolatra,nincs szükségem "keresgélni",miért is kéne, ha egyszer megtaláltam benne mindent amire szükségem volt. Ilyen csoda nincs még egy a földön.

Nem tudok túllépni,nem tudom elfogadni,nem tudok előre nézni,hisz mit tervezhetek ezután? soha nem lesz férjem,gyerekeim,mert nem akarom ezt mással! Nem akarom, hogy más nézzen rám,más érintsen meg! Rettegek a gondolattól, ha csak elképzelem valaki más mellett kell feküdnöm.....nem ez lehetetlen.

Megfulladok,nem kapok levegőt nélküle,nem tudok kimászni a gödörből,kiáltok utána,de ő már rég messze jár. Nem akarok tanácsokat, hogy majd lesz jobb, és lépjek túl. Miért kell túllépnem azon,ami a legjobb dolog volt az életemben,és nem akarok egy "kamu-kapcsolatot" kialakítani bárkivel is?

Miért nem lehet megérteni azt, ha valaki megtalálta élete párját, azért küzdeni akar a legvégsőkig!

Miért nem hallja meg senki, hogy torkom szakadtából ordítok, már a könnyeim is elfogytak a sok sírástól...

Miért nem érti meg senki, hogy nem tudom ezt folytatni tovább..... miért nem vethetek véget a szenvedésnek.....miért nem jön valaki és ontja ki az életem végre.....

Könyörgöm.......had leljek békét a más világon.....könyörgöm.....

< 1 2 3 4 5 Következő
Minden történet

Depresszió

A depresszió pszichiátriai megbetegedés. A depressziós személyek jellemzően magukba fordulnak (introverzió), kerülik a társaságot, és végül általában elmagányosodnak. Enyhébb esetekben a depresszió spontán gyógyul, de súlyos esetekben már szakember segítségére is szükség van. Különböző megnyilvánulási formái vannak, amelyek különböző okokra vezethetők vissza. Az osztályozások szerint létezik akut és krónikus, endogén és exogén, unipoláris és bipoláris depresszió stb. A bipoláris depresszió esetében a depressziós és mániás szakaszok váltakozva követik egymást. Lehetséges még skizoaffektiv pszichózisos depresszió és pszichotikus szintű depresszió. Az endogén depresszió a test rendellenes működésére vezethető vissza. Az exogén depressziót jól beazonosítható külső okok idézik elő, például személyes tragédia vagy kudarc.

Depresszió tünetei

Szomorúság és megmagyarázhatatlan sírógörcsök, jelentős étvágy- és alvásváltozások, ingerlékenység, harag, nyugtalanság, pesszimizmus, közömbösség, levertség, bűntudat és érdemtelenség érzése. Koncentráció- és döntésképtelenség, képtelen örömét lelni korábbi érdeklődési köreiben. Megmagyarázhatatlan fájdalmak, a halál és az öngyilkossági kísérlet ismétlődő gondolata.

Depresszió kezelése, gyógyítása

A gyógyászatban két fő terápiás irányzat különböztethető meg: a pszichológiai megközelítés, ennek módszerei lehetnek az önsegítő csoportok, kiegészítő gyógymódok, mint a reflexológia, masszázs, fényterápia. Másik csoport a gyógyszeres kezelés: az antidepresszánsokat főleg a depresszió súlyos eseteiben alkalmazzák. A legkorszerűbb antidepresszánsok alkalmazásánál nemcsak a tüneti kezelés, hanem az elfogadható életminőség kialakítása, a fokozatos rehabilitáció, és a mellékhatások csökkentése a cél és ezekkel egyénre szabott terápiát tud kialakítani a kezelőorvos.

Ossza meg Ön is betegsége, felépülése történetét!

Olvassa el sorstársai sztorijait, csatlakozzon az Önt érdeklő betegségek közösségéhez vagy keressen megbízható forrásokból.

Ha technikai kérdése van, írjon nekünk!
Lépjen be

Legfrissebb hozzászólások

Legfrissebb történetek

Hívja meg ismerősét a várószobába!

Történet archívum