Sziasztok!  Régen írtam ide. Pedig elhatároztam még régebben, hogy minden pszichológusi beszélgetés utáni hzangulatomról lenyomatot hagyok itt.  Sok kérdezősködésem után kibökte pszichológusom a diagnózist: rekurrens, azaz vissza-visszatérő depresszióm van.  Borderleinnak szerinte túl kommunikatív vagyok-ezzel én nem értek egyet, nálam jobb írói vénájú borderleinok történetét is olvastam-ugyanakkor fél évig lebegtette ezt a diagnózist, ő is gyanakodott a borderleinra, mert ott van annyiféle kevert személyiségzavar, ami engem is igencsak jellemez-pl. nárcizmus, társfüggőség, identitászavar… egyszer felértékelem magam, másszor le, nem tudok előre olvasni az emberek szándékaiban.   Aztán úgy néz ki, nyár végén fog megszületni harmadik gyermekem.  Őt szerettem volna a legjobban, egyből össze is jött.  Vele letudni a kismamaságot, aztán tiszta lappal elvegyülni az átlagemberek dolgozó világában. Valószínűleg először egy-két képzésről fogok papírt szerezni, mert hiába teltek az évek, az érettségi után nem sikerült további papírokat, érdemrendeket, diplomákat szereznem.  Ez van. Nem lehet mindent egyszerre. De azt tudom, hogy nem szeretnék sem főállású anya, sem szociális segélyekből élő egyén lenni.  A mi családunkban ez sosem volt divat.   És rosszat tesz a bezártság. Nem tudom igazán kihasználni azt az egyébként nagyszerű helyzetet, hogy itthon vagyok a gyerekeimmel egy vidéki kertes házban. Expanellányként, depisként, alacsony vérnyomásosként nem igazán fűlik a fogam a kertzészkedéshez.  Nyírok füvet, meg metszegetek, de valahogy itt ki is merül a dolog nálam. Egy-két évig próbálkoztam, de rendszertelen gyomtalanítással és permetezés híján hát nem lett valami jó a termés.  Ami legjobban bánt, hogy férjemen kívül nincs egyetlen barátom sem. Régi osztálytársak nem akarnak látogatni, új barátokat meg már évek óta nem bírok szerezni. Férjem szerint túl negatív vagyok.   Mindig fáradt vagyok és itt, vidéken nagyon unatkozom. Gyakran járunk Budapesten rokonoknál, de nincs elég pénzünk, hohy a fővárosban saját ingatlant vegyünk.  Meg férjem szereti a kertet. Ilyen az élet. Depressziósan, szerintem borderleinosan.  Nem tudom kihozni életemből a maximumot, nem tudom elégggé értékelni azt a sok szépet és jót-férjem van, egészséges gyerekeim, nekem is van kezem, lábam, nem éhezünk-annyira vágynék még valami pluszra, de magam sem tudom pontosan, mire.  Puszilok mindenkit. Örülök, hogy létezik ez a fajta internetes felület.