nem is tudom, hogy hol kezdjem?! mert egyszerűen még én sem tudom hogy hol kezdődik a “történetem”. amit látom magam, hogy mostanában milyen lettem kiakasztó. valami miatt, csak bántani tudom azokat az embereket akik közel állnak hozzám 
főleg egyet. azt az egyet aki fontos nekem. mindig lesz vmi vita, amit főként én hozok felszinre, képes vagyok olyanon kiakadni, hogy ha elmegyünk a távolabbi boltba és ott nincs az ami a közelebbiben igen, hogy miért nem volt jó a megszokott hely? minek kellett a semmiért lemenni? és akkor kezdődik a hiszti, ami 5-10 perc múlva, elmúlik, lenyugszom és elfelejtem, de volt már rá példa, hogy a telefonom bánta, hogy felidegesitettem magam valami apróságon :S tenni akarok ellene, hogy ne legyenek ezek jelen az életemben, de minél jobban próbálom, annál inkább, elveszek benne. néha azt érzem h aki nekem fontos, inkább menjen el, hagyjon itt és legalább nem keseritem tovább az életét, de mikor ez történik h menne, könyörgök neki, h nee, ne tegye ezt .. nem értem magam .. tudom h nem akarom elvesziteni, de mégis “kisérletezek” vele
Nem értem magam és a depressziómat se
Legaktívabb felhasználók
RSS 2.0 Kommentek
Kedves Linds!
Nem hiszem, hogy komolyabb gondod lenne. Ajánlok egy egszerű gyakorlatot, nézz a tükörbe és mond magadnak :Szeretem magam! Párszor ismételjed el, csináljad két hétig
naponta párszor, eljut a tudatalattidig, Önszeretetedet fejlesztve, másokat is könnyebben fogsz elfogadni!!
Üdv: atlantiszi
Ez nagyon gáz. Tapasztaltam magamon hasonló tünetet időszakonként. Általában jól kontrollálom a viselkedésem, de ha nem: dühöngés. És persze csak azokkal vagyok ilyen zsarnoki néha, akik közel állnak hozzám. (Másokkal általában elbűvölő könnyedséggel kommunikálok.) Nekem ez a legnagyobb rémálmom. Ha ez a tünet nem jelentkezik, akkor tudom, hogy minden O.K. A többi nem is számít, csak a szeretteimet ne bántsam.
Dühöt a tehetetlenség érzése vált ki nálam – persze csak ha nem fogom a gyeplőt elég erősen. Egy viszonylagos közönyösség (“olyanok, amilyenek”, “lesz ahogy lesz”) nálam működik. Persze mindig és mindenkor én szeretném megmondani a frankót, és nem biztos, hogy elvétem a dolgokat, de hogy úgy sem hallgat rám senki, az általános és igen kényelmetlen tapasztalat. Egy ismerősöm szavai szoktak eszembe jutni, aki szintén kényszeresen háborúzott a családjával: “Legyen mindenki olyan hülye, amilyen hülye csak bír lenni!” (= Tojok mindenkire és mindenre.)
Én ezt úgy oldom meg leginkább, hogy próbálok annyira független lenni, amennyire csak tudok. (Ez kb. azt jelenti, hogy – messze az emberi psziché tűrőképességének határán túl – iszonyatosan magányos vagyok. Hozzá lehet szokni – de nem érdemes. Ezt nem ajánlom senkinek jó szívvel…)
köszi h irtál
és a véleményt is
benne lennék egy privát levelezésben
Szia Linds
Nem tudom hány éves vagy, de hidd el hisztizni mások is szoktak. Igaz én nem engedtem meg gyerekeimnek – kicsi korukban sem. Akit szeretünk, akivel jó a kapcsolatunk persze, hogy magunk mellett szeretnénk tudni. Könnyű most azt mondani, hogy próbálj meg magadon uralkodni, de gondolom az adott szituációban nehéz lehet. Próbáld magad kontrolálni, mielőtt megszólalsz számolj tízig. Vagy csak vegyél egy mély levegőt. Privátban is szívesen levelezek veled.