1988-89-ben nyúltam először alkoholhoz még egyetemista koromban és a gyermekeim születése előtt, abból a célból, hogy feszültséget, szorongást és álmatlanságot oldjak vele. Akkor már férjnél voltam, bizonyára tudod, hogy az első férjem xx volt. Rá vártam éjszakákon keresztül, amikor az Idegsebészeten végezte munkáját, szegény xxi prof. és szárnyai alatt. De sokszor nem az Idegsebészeten volt éjszakákon át. Tudom, hogy már a gyermekink születése előtt voltak női, de Ő ilyen ember, csak akkor még ezt nem tudtam kezelni. Van nem kevés nárcisztikus jel a személyiségében ” nézi az áldozatait”. Talán akkor kellett volna elválnom, bár biztosan nem tudom, hogy jobb lett volna-e. Aztán megszületett a két fiú, elvégeztem az egyetemet, felépítettem közben egy házat, ha volt stressz helyzet ittam, ha nem volt nem ittam. Ahogy lenni szokott előbb elég volt kevésebb, aztán több kellett: Ne láss, ne hallj, ne beszélj állapotba menekültem. Ne érts félre, a mai napig tisztelem, becsülöm az első férjem, pláne azért a birodalomért, amit felépített, de amikor elvégeztem az egyetemet már el akartam tőle menekülni. Mindent ott hagytam, Ő mindenről lemondatott, és az ügyvédem tanácsára, hogy ne legyünk örökös zaklatásnak kitéve elmenekültem a gyerekekkel albérletbe Miskolcra. 7 évet éltem Tamással. Miskolcon már nekem is volt új kapcsolatom, Ő lett a második férjem. Dr. xx.. Boldog volt, család nélkül nőtt fel és kapott velünk egy igazi családot. Én mentőzni kezdtem. 1994-ben házasodtunk össze. 1995-ben megszületett lányunk. Onnan kezdődtek igazi bajok, mert Ő lett a világ középpontja. Apa kedvence, a fiúkat sokszor igaztalanul ítélte el, pedig még Ők is kicsik voltak. Engem örök lelkiismeret furdalás gyötört, hogy nem tudok megfelelni, mint anya, feleség, orvos. Kudarcot vallottam és sajnos egyre többször ittam.
Aztán húztam egy vonalat és miután 2000-ben felépítettem a házunkat letettem az italt. Soha, semmit, teljes 3 éven át. Eközben történt, és még akkor is megálltam, hogy Tamás immáron üzemorvoslásból milliomossá váltan, gyakorlatilag kilóra megvette a gyerekeket, elvitte a fiúkat. És én néztem minden nap a két üres szobát.
Azért én közben letettem 2 szakvizsgát. Voltam orvoslátogató, amikor anyataxi kellett a gyerekeknek, igyekeztem helytállni mindenütt. Dolgoztam, főztem, gyerekekért rohantam, igyekeztem mindent megtanítani nekik, ahogyan ez természetes. Nem fényezem magam, már akkor rosszat tettem azzal, hogy italhoz nyúltam, de ..sokan vannak így. Ami persze nem mentség.
Amikor egy főorvos hívott, hogy legyek a XX Kórház új profillal induló Sürgősségi Osztályának a szakmai vezetője, akkor úgy éreztem ez pótolni fog valamit az életemben. De sajnos nem. Hozzáteszem, hogy világ életemben két műszakban dolgoztam, gyerekeket neveltem, és talán az a közel 20 év nem alvás, ami jelentheti akár azt is, hogy 36-38 órát voltam egyfolytában talpon, vezetett oda, hogy teljesen felborult a biológiai órám.
Már nem, vagy alig tudtam aludni, és amikor betelt a pohár nyúltam Seduxenhez, italhoz. Mikor mi akadt a kezembe. Aztán Andaxinhoz, Xanaxhoz. Csak, hogy aludni tudjak, tompuljanak a fájdalmak, ne ússzak verejtékben, ne legyen lelkiismeret furdalásom, hogy elhiggyem társam van ( akkor már nem volt, éppen szeretője volt). Az a baj, hogy ebben az iramban megtanultam mindent nagyon gyorsan csinálni. Gyorsan ettem, eszem a mai napig, mert bármikor kicsöngethetnek. Gyorsan ittam is, míg más egy pohár sört, én hármat, mert nem volt türelmem megvárni a hatását, így aztán ez csak kumulálódott.
Amikor a kórházat privatizálták és szétverték a kórházat és 5 fantasztikus szakember állt fel a 46 millióért újonnan felújított Sürgősségi Osztályomról, én végképp felálltam. És talán akkor adtam fel. Ezt nem magamnak kellett volna megtenni, hanem akkor kellett volna szakemberhez fordulnom, mert egyedül nem tudtam megoldani. Utólag könnyű okosnak lenni. Akkor már volt Seduxen, akkor már volt ital, Xanax, és sokszor azért még heteken, hónapokon át semmi. X akkor vált el tőlem, vagyis én költöztem el 2006 karácsonyán, akkor már állandó szeretője volt 8 hónapja az egyik ápolónő az osztályon. Hála Istennek, és ennek tényleg őszintén örülök, azóta is boldogan élnek, van kisbabájuk, és a lányom jól érzi magát velük. Én hontalan maradtam, hazaköltöztem a szüleimhez, akiket tisztelek, becsülök, de apukám is elég határozott, kicsit Ő is narcisztikus, így Ő lett a férfi az életem irányításában.
Talán már gyerekkoromban megfelelési vággyal küzdöttem.
Szóval onnantól lejtő, már felismertem a bajt, elfordultak Tőlem, munkahelyi problémáim voltak, stb.
Először 2006. októberében 2 napig voltam az x kórház psychiatriáján, krízishelyzet miatt, természetesen ittas állapotban mentem én magam be. Aztán feküdtem más krízis osztályon, utána sokáig jól voltam. Akkor dolgoztam Budapesten, de nagyon messze voltak a gyerekek, nagyon hiányoztak. 2009-ben kerültem be újra az x kórházba, akkor már szuicid szándékot is kommunikáltam. Nem láttam a kiutat, nem volt lakásom, nem volt vagyonmegosztás, a gyerekek nem álltak szóba velem…4 hétig voltam psychoterápias osztályon, Remeronra állítottak. Visszanyertem a lelki egyensúlyomat. Céljaim lettek újra. Felépítettem egy elég nagy és tisztességes jövedelmet hozó FLP hálózatot, szerettem, elismertek. Letettem a múlt évben a háziorvosi szakvizsgát is.
Én nyáron egy sugárzóan boldog, de egyedülálló nő voltam ( nem mertem több párkapcsolatot létesíteni), láttad, amikor sajnos unokahúgom oly szerencsétlen esete volt közöttünk. Őt a legjobb helyre szerettem volna vinni, ahova én nem mertem elmenni.
Azt mondták az emberek jó mellettem lenni, sugárzik belőlem az életöröm, a pozitív gondolkodás, mindenkinek tudok erőt adni. Ekkor már megtörtént a vagyonmegosztás és végre lett saját lakásom. 6 év után.
Sőt, 18 év után felkerestem az első férjemet és elismertem, bocsánatot kértem, majd ez oda vezetett, hogy egyre több munkát kaptam az üzemorvosi vállalkozásában.
Aztán júliusban, előállt azzal a kéréssel, hogy nem bír az elkényeztetett, igen furcsa személyiséggel bíró első szülött gyermekünkkel ( egyiknek Mercedes, másiknak BNW), vegyem át a felügyeletét addig, amíg Ő nyaral, de gyakorlatilag mindent elvett tőle, amit addig megszokott. Bankkártyát, kocsit, telefont és néhány ruhával kidobta, a harmadéves vizsgaidőszak végén.
Róla nehéz beszélnem, boldog voltam, hogy újra anya lehetek, és mindent elkövettem azért, hogy közel azonos körülményeket biztosítsak, amit természetesen maximálisan ki is használt.
Novemberben borult a bili, akkor már számlákat nem ifizettem be, hogy neki odaadjam azt, amit megszokott. Újra az italhoz nyúltam, majd részben kényszerre, részben ugye a beleegyezésemmel a négy napos mindenszentek ünnepén a családom pressziójára Berettyóújfaluba kerültem újra, zárt osztályra az ünnepek miatt.
2 hétig feküdtem benn, újra beállítottak gyógyszerre, Xanax SR, Valdoxan, szorongtam, féltem, nem aludtam újra.
Aztán december 23-án tört ki újra a balhé, amikor is a gyerek meglegyintett, megvert és elrohant, visszaköltözött az apjához. Ennek az az előzménye, hogy egészen véletlenül december elején egy olyan párkapcsolatot találtam 6 év után, aki gyakorlatilag pillanatok alatt valamit tudott, amit addig senki. Erős, férfi. Elindultunk a karácsonyi vásárba, és igen, előtte ittunk egy-egy pohár bort.
24-én megint “eszméletlenre” ittam magamat, Seduxennel. Nem lett baj, kialudtam. Majd amikor végleg elköltözött a múlt hét végén a gyerek, akkor megint. Sajnos elfogyott a Valdoxanom, így akkor már sajnos egy hete nem szedtem.
A párkapcsolatnak azóta vége….talán tényleg szeretett, talán csak látta bennem a perspectivát, pénzt. Nem tudom még eldönteni.
Most segítségértmegyek újra egy krízis osztályra, talán végleg sikerül, akarom!!!!
