Általános probléma

Téma címkék:
2013.03.30. 11:03

Sziasztok!

20 éves lány vagyok. Nemrég találtam rá erre az oldalra, és a történeteket olvasgatva látom, hogy itt sok ember komoly problémákkal küzd. Ezt csak azért írom, mert szerencsére nekem jó családom van, remek párkapcsolatom, nincsen se nekem és se a környezetemben senkinek alkohol vagy drogproblémája. Persze ettől függetlenül nekem is van problémám, hiszen valami mégiscsak erre az oldalra hozott.

Gyerekként elég jó volt minden, sok barátom volt az iskolában, nagyon jól kijöttem mindenkivel, soha egy percre sem okozott problémát az ismerkedés. Aztán serdülőkoromban minden megváltozott. Sajnos genetikailag örököltem az aknét, ami nem csak egy-két kisebb pattanást jelentett a számomra. Elég csúnya lett az arcom a pattanások miatt, és sajnos hamar megcsappant az önbizalmam is ennek hatására. Sokkal félénkebb lettem, korábban szinte egyáltalán nem is volt ez jellemző rám. Körülbelül ez időben kezdődött el a nagy bandázós korszak, a korosztályomban mindenki tartozott valamilyen bandához, csoporthoz. Nekem egy nagyon jó barátnőm volt akkoriban, vele azonban összevesztünk, pontosabban mondva szépen lassan hanyagolni kezdett, nem foglalkozott már velem és igazándiból mások se nagyon. Egyrészt egyébként sem tetszett nekem ez az “igyuk le magunkat a sárga földig” dolog, így nem nagyon próbáltam meg csatlakozni a közösségekhez, másrészt pedig a “betegségemből” adódóan nem is igazán mertem közeledni bárki felé is. A barátaim mind becsaptak, kihasználtak, kibeszéltek a hátam mögött, a fiúk meg jó messziről elkerültek. Teljesen értéktelennek éreztem magam, senki nem akart velem már barátkozni, iszonyatosan egyedül voltam. Akkor rendkívül depressziós lettem és sajnos nekem is voltak halállal kapcsolatos gondolataim, úgy éreztem, hogy valahogy könnyebb lenne, ha nem kellene élni. A másik pedig, hogy soha nem értettem meg, hogy miért pont nekem van ilyen bőrbetegségem, pontosabban miért csak nekem, ha senki másnak nincs?

Gimiben annyit változott a helyzet, hogy ez idő alatt ismertem meg a barátomat, s akkor először éreztem hosszú idő után, hogy én is értékes, szerethető és szép vagyok. Sajnos a barátkozás itt sem ment valami jól. Bár mindig voltak “barátaim”, de igaziak sose. Nekik is csak arra voltam jó, hogy kihasználjanak, csak az érdek fűzte hozzám őket, aztán amikor már nem volt töb céljuk velem, szépen otthagytak a fenébe. Nagyon rossz volt látni, hogy mindenkinek milyen sok barátja, ismerőse volt, miközben én kiközösített, kirekesztett voltam. Aztán próbáltam teljesen másik úton elindulni, iskolán kívül ismerősöket keresni, de mindig abba botlottam, hogy igazándiból mindenki ismer mindenkit (nem valami nagy a városunk) és emiatt eléggé feszélyezve éreztem magam, hogy én meg milyen kevés embert ismerek.

Mióta vége lett a giminek, másik suliba járok és teljesen megváltoztam. Persze már gimi alatt is próbáltam valahogy elindulni egy irányba, csak akkor még nem tudtam pontosan, hogy mégis merre kéne. Mostanra elmondhatom, hogy igen eredményesen sikerült visszaszorítanom a pattanásokat, s ha belenézek a tükörbe, akkor tényleg szépnek látom magam (persze ettől függetlenül még mindig van kisebbségi komplexusom a lányok mellett). Rendkívül kritikus vagyok saját magammal szemben, ha valami nem olyan magamon, ahogy azt én látni akarom, akkor mindenáron azon vagyok, hogy tökéletes legyen. Szerintem ez valami beteges maximalizmus, hisz minek akarok olyan jól kinézni, ettől függetlenül még nem leszek népszerűbb.

Szóval nagyon sok mindenben megváltoztam, régen míg inkább jó messziről elkerültek a fiúk, most ennek sokszor totál az ellenkezője történik. Na, de a lényeg, hogy próbálok valahogy visszatalálni egykori önmagamhoz is, mert volt egy olyan időszakom is, amikor totál, de nem tudtam, hogy ki is vagyok én valójában. Viszont azon vagyok, hogy saját magamat rendbe hozzam, csak van egy nagy probléma. Mindig kikötök ott, hogy hogyan szerezzek barátokat? Ez az egy nem megy. Mert ha magamat keresem, hogy ki vagyok, az oké, elolvasok rengeteg önfejlesztő könyvet, kutakodok interneten, próbálom kiírni magamból a véleményem és előbb-utóbb jön is valami eredmény, mint az életem bármelyik más területén. Az, hogy beteges megfelelési kényszerem van, ez az én “hülyeségem”, ezt nem háríthatom át másokra, ezt nekem kell megoldanom, elrendeznem magamban és ennyi. De ezen a barátkozós területen nem tudok változtatni. Iszonyatosan kínosnak érzem, hogy nincsenek barátaim, miközben a körülöttem lévőknek mind van. Ők el tudnak menni szórakozni, hiszen ott vannak a haverjaik, barátaik, én meg nem. Sőt itt nem is a szórakozásról van szó, hanem egyszerűen vannak barátaik, akikkel lehet beszélgetni, sétálni, meg ehhez hasonlók. Én gyakorlatilag semmit sem tudok csinálni, mert nincsenek hozzám közel álló emberek (családomon, barátomon kívül), így viszont nem tudok egyről a kettőre jutni (mellesleg a barátomnak sincsenek normális barátai, és a családom is teljesen hozzám hasonló). A legtöbb ember életében ez valahogy úgy történik, hogy kiskorában jóba lesz az osztálytársaival, a környéken élőkkel, aztán megismerkedik azoknak az ismerőseivel, aztán azoknak az ismerőseit is megismeri, és amikor nagyobb lesz, új iskolába kerül, aztán ugyanígy tovább bővíti az ismerősei körét. Hát nálam ez nem jött be. És most itt állok egyedül, és nem tudok elindulni, mert már olyan jó kapcsolatrendszer épült ki ebben a városban, hogy fogalmam sincs hogyan tudnék én ide beilleszkedni.

Így tehát elég jól látható, hogy hosszú évekig elzárkóztam az emberek elől, de most szeretnék már kitörni ebből a semmiből. Nincsenek barátaim, nincsen kivel elmenni valahova. Nem gondolom, hogy nem tudnék ismerkedni, mert az végül is megy, csak megtartani nem tudom az embereket, valahogy nem érdeklem őket. Sajnos azt érzem (és ez bizony így is van), hogy az emberek többsége nem is akar nagyon ismerkedni, meg barátokat szerezni, hiszen 20 éves kor fölött már mindenkinek kiépültek a kapcsolatai, megvannak a barátai, és nincsen idejük már új emberek megismerésére, így esélyt sem adnak másoknak, így tehát én sem nagyon kapok sok esélyt. Meg hát úgy is érzem, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe, hogy mindig próbáljak megfelelni mindenkinek, mert az sem jó ha magamat adom, az sem jó ha próbálok kicsit alkalmazkodni másokhoz. Már unom az egészet, hogy mindig én jófejeskedjek, meg vágjam mindenhez a jópofát, aztán lehet, hogy ismét csak egy olyan ember áll mellettem, aki ugyanolyan barom, mint az eddigiek. S eközben meg emésztem saját magam, hogy mi lehet akkor a baj velem. Tudom, hogy a múltban én is tehettem erről, hogy elzárkóztam, de emiatt a hiba miatt, akkor örökké kitaszítottnak kell lennem? Arról meg még nem is írtam, hogy a mail világban milyen érdekemberek vannak, és nagyon meg kell válogatni, hogy kiben bízunk meg, mert hamar válik barátból ellenség.

Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerült a történetem, de még így is csal a lényeget igyekeztem leírni. Tudom, hogy ez nem tűnik olyan nagy dolognak, hogy minden rendben van velem (önbizalomhiányt, megfelelési kényszert meg ehhez hasonlókat leszámítva), és végül is a legnagyobb problémám a barátok hiánya. De bármi is ezen a földön mit ér, ha nincs kivel azt megosztanunk?

Jó lenne beszélgetni bárkivel, aki küzd ilyen gondokkal, bár gondolom igen sokan vannak így ezzel, hiszen ez egy eléggé általános probléma.

#11835 Tuckbarat hozzászólása: 2013.04.19. 08:50

Kedves puzzledgirl!

Én sem hiszem, hogy csak barátokkal van “üdvözítő út”. Nekem 2 barátom van, akiket barátomnak nevezek. Ők azok, akik hozzám közel állnak és ha nem is mindent, de sok mindent meg tudok velük osztani. Elsősorban a kedvesemben bízok és vele beszélem meg a problémáimat. Igyekszem úgy élni, hogy másra ne kelljen támaszkodnom, bár ez nem mindig sikerül. Sok ember volt körülöttem és még “sikeres” voltam úgy gondoltam ezek örök barátságok. Később, amikor lejtőre kerültem ezek az emberek el is hagytak. Én sem bízom az emberekben általában, de igyekszem nem kizárni őket az életemből. A barátaim azért lettek a barátaim mert elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, akár betegen is, nem fordultak el tőlem és ez nagyon jó érzés. De rájuk sem számíthatok mindenben egyrészt a fizikai távolság másrészt a különböző elfoglaltságok miatt. Attól félek nem tudom teljesen kifejteni itt a véleményemet, de ha gondolod írj nekem és válaszolok: mount1@mailbox.hu. Arra biztatlak, hogy ne ad fel önmagad egy “barátért” se, az én véleméynem szerint a barát úgy fogad el, ahogy vagy.

Üdvözlettel:

Péter

#11834 Gaborg hozzászólása: 2013.04.12. 17:44

Szia. GaborG néven vannak fent a történeteim. Ha van kedved olvasd el őket, szívesen beszélgetnék veled, hasonló mód küzdök én is gyakran a magánnyal és a csalódással. Az e-mail címem gabor.g87@gmail.com ha gondolod írj szívesen beszélgetnék veled.

museto
#11833 museto hozzászólása: 2013.04.05. 19:39

Szia, Kedves puzzledgirl!

Örülök, hogy elolvastad bejegyzésemet! Ha bent maradsz a fórumban, figyelemmel kísérlek és ha támad valami ötletem, vagy hozzáfűznivalóm, ígérem, megteszem. Most nem írok többet, mert pár órája injekcióztam magam (HCV hepatitisz) és a korábbakhoz képest is pocsékabbul érzem magam. Soha ne éld ezt át, amit nekünk hepásoknak kell átélni! Ha többet akarsz megtudni nyűgjeinkről es látni akarod, miként igyekszünk egymásba tartani a lelket, látogass el a Hepatitsz várószobába. Látva mások küzdelmeit biztos erőt tudsz meríteni saját gondjaid megoldásához.

Museto

#11832 puzzledgirl hozzászólása: 2013.04.05. 18:57

Kedves Museto!

Sajnos én is tisztában vagyok vele, hogy a média rendkívül ártalmas. Az ember akármerre néz mindenhol azt látja, hogy az emberek folyamatosan próbálnak megfelelni az elvárásoknak, és mindenáron bizonyítani akarják rátermettségüket. Persze tudom, hogy nem szabadna hagyni, hogy ez hatással legyen rám, de a tévéből, rádióból, újságból, egyszerűen mindenhonnan ez árad felém és persze mindenki felé. Mondjuk ennek ellenére egész jól tartom magam, folyamatosan küzdök ellene, de jobb lenne ha arra a szintre is eljutnék, hogy azt mondhassam “nem érdekel, hogy ki mit tesz, mindenki azt csinál, amit akar”. Hát a kapcsolatokban igen nehéz szelektálni, persze muszáj lesz ezt is valahogy megtanulni. Talán az a probléma, hogy mindenkinek esélyt akarok adni, annak is, akinek tényleg nem kéne.
Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet és a tanácsodat, remélem sikerülni fog ez szerint alakítani a dolgaimat, és talán el tudom hagyni ezt a “barátok-mániámat”.

museto
#11831 museto hozzászólása: 2013.03.30. 20:28

Kedves puzzledgirl!

Nincs ám veled olyan nagy baj mint ahogy érzed, csak az a gond, hogy a média nagyon rossz példákat sugall kifelé. Ezeket nem kell benyalni, első sorban magaddal legyél jóban. Ne vess rám követ, de nem minden áron kellenek folyamatosan “barátok”. Én faiatal korom óta csak “egy” barátra vágytam, aki jelen leg is a feleségem immár 37 éve. Soha nem volt kiterjedt baráti társaságunk, nem volt mindhalálg barátja sem a nejemnek, sem nekem. De mindíg volt mozgás házunkban, az ajtó mindeki  előtt nyitva állt és áll most is. Életünk gerince Ő és én meg a Gyerekek. Most már az unokák is. A tágabb család is fontos, de ugyanúgy nem engedjük hogy ránk telepedjen mint akármely szívbélinek is mutatkozó barát. Szerintem készülj a tartalmas életre, tanulj, dolgozz, légy nyitott, de csak azok felé, akik megérdemlik, szelektálj a kapcsolatokban, de ne vedd fel a sündisznó állást. Találd meg Önmagadban azt a értéket, momentumot, mi csak a tiéd, amit csak Te tudsz a legjobban és ezt domborítsd ki a külvilág felé. Sajnálom saját munkahelyemen is az állandó megfelelési kényszer alatt görnyedő fiatalokat. Görcsösen ragaszkodnak munkájukhoz, pénzükhöz, beosztásukhoz. Barátaik az érdekközösségbe tartozók közül kerülnek ki. Vannak kényszer programok, bulik, jópofizós un. öszzekovácsolási tréningek, mennek, csinálják, közben árgus szemmel figyelik egymást, kin hol lehet fogást találni. Ne hidd, hogy ez az üdvözítő megoldás. Teremts magadnak egy pici kis nyugodt békés milliőt, ahol jól érzed magad, de mindenképp mihamarabb találj egy olyan párt akihez jó hozzábújni, jó vele beszélgetni, tervezni. Hidd el, egyböl nem fognak hiányozni az un. barátok. Nem kell velem egyetérteni, be nekem ez jött be.

Museto

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close