MÉG NEM JÖTT EL AZ ÉN IDŐM. EGYSZERŰ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ

Téma címkék:
2014.05.03. 23:06

I.

Mikor bajba kerülünk, (betegség, családi viszálykodás stb.) a legtöbb embernek utolsó kétségbeesésében eszébe jut a Teremtő. Gondoltatok már arra, hogy a világban percről-percre hány ember fohászkodik segítségkérően a Jóistenhez? Szerény szellemi képességeim szerint feltételezek egy égi, elképzelhetetlenül gyors számítógépet, amelyik regisztrálja az összes! beérkező segélykérést. Persze az Emberiség Nagyfőnökének számtalan feladata között, csak egy kis szeletkét képvisel ez a probléma, melyet úgy próbált mérsékelni, hogy híveinek egy csoportját megbízta, hogy képességeik szerint segíthessenek az elesetteken. Ezek között voltak világhírességek, mint II. János Pál, Teréz anya, de akadtak köztük egész egyszerű emberek is, mint – alig merem kimondani- jómagam. Ennek igazolására szolgáljon néhány történet az életemből:

Egy hideg, téli este hazafelé tartottunk az autónkkal a havas úton. Egy kanyar után rövid, meredek utcarész következett.  Bár lépésben mentem, a kocsi ródliként, megállíthatatlanul csúszott a főút irányába lefelé. Nem jött szerencsére egy autó sem, megúsztuk!

A Balaton irányába autóztunk az M7-sen hőn szeretett Trabantunkkal, amikor egy ellenirányban haladó kamion kb. 1,5m átmérőjű kereke kiszakadt, és közvetlenül előttünk keresztbe rohanva, füstölögve a szántóföldön landolt.

8m magasságban levő darupálya-sínben megbotlottam, de utolsó pillanatban sikerült elkapni a pályát övező védőkorlátot.

Kétszer éltem túl műtétet, és folytathatnám még sokáig a sort, de nem akarom eluntatni a kedves olvasót.

Minden eset után megállapítottam: „Még nem jött el az én időm”. De miért nem? – tettem föl magamnak a kérdést.  Megvizsgálva a kísérő eseményeket, minden ilyen figyelmeztetés után, valami családi probléma megoldásában, (betegség, anyagi gondok stb.) kellett tevékenyen részt vennem, azaz a fentiek figyelembe vételével, valami féle küldetés lett továbbiakban az osztályrészem.

II.
Aztán „eljött az én időm” is. Minden évben megkaptam az influenza elleni védő oltást, így az idén is. Ez úgy felbosszantotta a kórt, hogy elhatározta, összeméri vele az erejét, és engem jelölt ki hadszíntérnek.  Apró, alig észlelhető köhécseléssel készítette elő a támadást. Ezt követte a Mount Everest megmászását idéző légszomj, és az éjszakai álmot megszakító orrdugulás. Az Igenem, a korábbi – hasznos, már gyermekkoromban is alkalmazott, recept nélkül is kapható- kanalas orvossággal próbálta a tüneteket mérsékelni. Állandó vendég lett a patikában. Ha belépett, a patikus már jó ismerősként üdvözölve, kérés nélkül hozta neki az elixírt. (Nem csoda! Hogy a szóban forgó betegség ideje alatt, mintegy 16 üvegcsét vásárolt, az hagyján, de azokat nekem kellett bevenni, brrrr!) Nos, az eredménye hasonló volt a hős lengyel lovasság rohamához a német tankok ellen a II. Világháború első időszakában. Hogy a háborús példánál maradjak, az állapotom egyre romlott, és amikor már úgy éreztem magam, mint egy telitalálatot kapott, reménytelenül mélybe süllyedő tengeralattjáró kapitánya, elkerülhetetlen volt a kórházba kerülésem. Kétségbeesésemben nem találtam más kiutat, én is beálltam a már csak az Isten segítségében reménykedők vég nélküli tömegébe.

És csodák-csodája, már a kórházba kerülésemkor, este, megkaptam az – igaz csak lelki- támogatást egy fiatal paptól, aki az ágyak közt cirkálva   „szőlőmunkásokat” keresett az Úr kertjébe. Jó alanyt talált bennem! Miután megáldoztatott, még egyszer végignézett rajtam és úgy döntött föladja az utolsó kenetet is. Ez aztán olyan erőt adott nekem, hogy a szervezetem kezdte legyőzni az influenzát, amiben persze segített a töménytelen gyógyszer, injekció és infúzió, amit kaptam. Két hét múlva már jött egy érzés: elindultam a gyógyulás útján. Ekkor villámlásszerűen fölötlött bennem a régi kérdés: „Hát még mindig nem jött el az utolsó órám,” szükség van a segítségemre valahol? A válasz nem váratott soká magára, jött egy fél oldalára béna beteg, akinek nagy szüksége volt a segítségemre, mert a túlterhelt ápolószemélyzet nem tudott körülötte minden munkát elvégezni. Egy hónapig voltam kórházban.  A nátha, köhögés a múlté, már csak egy rossz emlék.

Az utolsó „életben maradásom” története a magyar ipar gyártotta forgószékkel kapcsolatos. Ez a szék, bár csak 2 éves volt, 10 évesnek tűnt, karfája kopott, a légrugója nem mindig működött, és időnként csavarok potyogtak ki belőle. Épen az íróasztalomnál ülve, befejeztem a munkámat, és elégedetten hátradőltem, amikor a háttámla hátracsúszott, és én hanyatt estem székestől együtt. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem tudtam megnézni az ilyenkor szokásos filmet, életem lepergését. Sebaj! Majd legközelebb! Gyorsan leltárt csináltam, mindenem működött, a fejem búbja kicsit sajgott, mert azt az erkélyajtó állította meg. Örömmel tapasztaltam, hogy az ajtónak semmi baja nem lett! Ahogy ott feküdtem, arccal az égnek nézve, egy kérdés szaladt ki a számon: Meddig Uram? Meddig még? Hirtelen zengő, érces hangot hallottam:

Amíg meg nem csinálod készre, a harmadik könyvedet! Ezen kicsit elgondolkoztam. Lehet, hogy örökéletű leszek?

 

 

 

rozmars
#17982 rozmars hozzászólása: 2014.05.06. 06:05

Most nem is tudom eldönteni minek drukkoljak jobban, a harmadik könyvnek, vagy az örökéletednek. Kedves András , kevés vagyok én ehhez, én mindkettőre szavaznék.

Roz

benmar
#17981 benmar hozzászólása: 2014.05.05. 18:19

II. János Pál (IS) valóban Parkinson kórban szenvedett… ;)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close