Felelősségem okán – hosszú!!!

2015.02.26. 00:19

Nem is tudom igazán miért, milyen indíttatásból teszem most mindezt, de úgy érzem, ha más miatt nem is, talán elrettentő példának jó lesz.

20+x éves vagyok és eljutottam arra a pontra, hogy már szinte közönyösen tudok beszélni saját létemről vagy nem létemről. Terveim szerint, néhány órán belül már csak múltidő leszek, de szeretném előtte összefoglalni mindazt, ami idáig vezetett.

Születésem a rendszer váltás után nem sokkal történt. A szülői ház, ahová hazavittek, egy kb. 20 négyzetméteres szoba volt, erre jutottunk hatan. A szüleim, a nővérem, a nagyanyám és a nagybátyám. Sokat nélkülöztünk, mivel szüleim nem dolgoztak, nagybátyám is csak alkalmi munkákból tett szert bevételre. Óvodás koromban kezdődtek a gondok igazán. A periférián található kis faluban, ahol éltünk, finoman szólva sem voltak a legjobb körülmények az óvodai fejlődés szempontjából. A pedagógusok, dadusok főként erőszakos módon tartottak rendet, tekintélyelvűség volt. Ezen felül sajnos nem igazán törődtek azzal, hogyha egy gyereket visszatérően bántalmaznak a csoporttársai. Rengeteg csúfolódás, verés után volt négy hét nyugalmam a fertőző osztályon, agyhártyagyulladással.

Ebből a korból elég homályosak az emlékek, hisz még pici gyerek voltam, de néhány verés, akár óvónő, akár ovis részről elég elevenen él bennem. A családi háttér sem volt a legjobb, de lehetett volna rosszabb is. A nagyanyám valami miatt mindig is utált engem. Nem tudom mi lehetett az oka, de még máig él bennem a kép, ahogyan vérben forgó szemekkel, rekedt hangon, a gyűlölettől égve harsogja rám, hogy “kitaposom a beledet”.

Óvoda után következett az iskola, ahol a dolgok csak rosszabb irányt vettek. A verések mindennapossá váltak. Mivel, ekkor még bizalmi viszonyban voltam az édesanyámmal (az apámmal ez sosem alakult ki), ezért mindig elmondtam neki, hogy mi volt az iskolában. A megalázásokat, veréseket is. Ő pedig rendületlenül ment az iskolába, hogy elejét vegye a bántalmazásomnak, nem sok sikerrel. A diáktársak “a balhé kedvéért” csak még inkább bántottak, a tanárok pedig egy idő után szintén beszálltak, gondolom anyám nem túl kellemes viselkedése okán.

Mivel anyám minden áldott alkalommal “balhézott az iskolában”, amikor valami ért engem és mivel ilyenkor újabb és újabb retorziók értek, így megkértem, hogy ne menjen be újra az iskolába. Nem is figyelt rám. Ezen időponttól kezdve megszakad bennem valami, a bizalom. Mivel én megkértem valamire, ami az én érdekemet szolgálta volna és Ő ezt a kérést nem tartotta tiszteletben, tudatlanul is, de elzárkóztam attól, hogy elmondjam neki a bánatomat. Az iskolában közepesen teljesítettem, bár ötös tanuló lehettem volna, de a félelem, hogy emiatt még több bántalmazás ér, ezt nem tette lehetővé. Sajnos a bántalmazás nem csak verés és pszichológiai terrorból állt. Az egyik osztálytársam szexuálisan is zaklatott, szerencsére csak rövid ideig.

Középiskolában szerencsére csak egy olyan osztálytársam volt, akivel korábban is egy osztályba jártam. Viszont a középiskola kezdetekor, öntudatlanul, de elkezdtem másnak mutatni magam, mint amilyen valójában vagyok. Nem akartam ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint amikor az általánost jártam. Próbáltam magamat érdekesebbnek, erősebbnek, ugyanakkor szürkébbnek, középszerűbbnek mutatni. Ezzel sajnos egy olyan lavinát indítottam el, amit nem szerettem volna. Lettek barátaim, de Ők mind egy hazugság barátai lettek, de én akkor még szentül hittem, hogy az én barátaim. Ekkor még fel sem fogtam, hogy miért, de depressziós lettem. Illetve már korábban is az voltam, de akkor kezdett komolyabb méreteket ölteni a dolog. 16 éves koromban történt meg az, amit a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni. Egy születésnapi bulin voltam egy “barátomnál”. A szülei nem voltak otthon aznap éjjel, de másnap kora reggel jöttek haza. Aznap este berúgtam, nagyon. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy én mekkora fasza gyerek vagyok, hogy bírom a piát. Nem így lett. Éjfél környékén elindultunk bulizni, nekem főként már csak az van meg, hogy a kapun kimegyek. Megálltunk valahol, én elájultam. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy rendőr veszekszik velem, hogy adjam át a lakcímkártyámat is, mivel a személyim már nála volt addigra, de erre a napig nem emlékszem. Aztán kiderült, hogy mindez miért volt. Valaki betört egy üzletbe és elvitt pár dolgot, amit mellettem találtak meg. Kihallgatás, drogteszt stb. Az idézőjeles barátaim elmentek még az eset előtt, mivel “haza kellett érniük” még a szülők érkezése előtt. Belegondoltam abba ezerszer, hogy mit választanék fordított helyzetben. Egy magatehetetlen barátot otthagyok az éjszaka közepén, vagy lebukok a szüleim előtt?! Azt hiszem értelemszerű, ha a barát barát.

A középiskola végén megismerkedtem egy lánnyal, pár évvel fiatalabb volt nálam. Sosem volt még barátnőm. Nem tudtam hogyan viselkedjek, mivel a szüleimtől nem láttam semmi ilyesmit, a barátokat pedig nem kérdezhettem, hiszen akkor összeomlasztottam volna a magamról alkotott képet. A vége az lett a dolognak, hogy én a lány előtt is játszottam a saját kis hazugságomat, Ő pedig nem volt erre vevő. Kétségbe voltam esve, hiszen olyan szerelmesnek éreztem magam. Később rájöttem, hogy nem a lányba voltam szerelmes, hanem az érzésbe, hogy valakire támaszkodhatok, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki törődik velem. Amikor szép szóval nem tudott a lány hatni rám, akkor csúnya szóval tette. Önmagamból teljesen kifordulva, tettem súlyának teljes tudatlanságában regisztráltam egy másik facebook accountot, ahol más nevében elkezdtem beszélgetni vele. A mai napig hányingert kapok magamtól, ha ez eszembe jut.

El voltam keseredve, nagyon. Még az MSN időszakát éltük, amikor megtudtam, hogy összejött egy sráccal. Nagyon elkeseredett voltam. Anyám ekkor nem volt otthon, mivel már külön költöztünk, nagyanyám pedig ápolásra szorult. Éppen őt ápolta azon a péntek estén. Aznap délután elkezdtem összegyűjteni a házban található gyógyszereket. Volt közte minden, fájdalomcsillapító, vérnyomáscsökkentő, görcsoldó, hormon gyógyszerek. Este megvártam, amíg az adott lány le nem csatlakozik az MSN-ről, majd írásba kezdtem, miközben magamba tömtem a gyógyszereket és el nem kezdtem vedelni. A vége egy több száz soros szöveg lett (mint most is), amiben elmeséltem neki dolgokat az életemről, illetve azt, hogy begyógyszereztem magam. A vége az lett, hogy másnap elég kómásan ébredtem. Mire felkeltem, és némileg észhez tértem, már a nővérem hívása várt – Aki ekkor már több száz kilométerre élt tőlem – , mivel ez a lány felkereste őt. Végül a pszichiátrián kötöttem ki, de nem engedtem az osztályos kezelést. Kaptam gyógyszereket, némi pszichoterápiát, de pár hónap után már nem mentem vissza kezelésre.

Néhány évvel később önként kerestem fel a pszichiátriát, amikor hónapok óta álláskereső voltam. Gyógyszerekkel láttak el, amiket én főként arra használtam, hogy kiüssem vele magamat. Felhalmoztam a gyógyszereket és a “kellő” pillanatban bevettem őket. Időközben elköltöztünk egy saját, hitelre vett házba. Komfortját tekintve a nullához közelít. Mindig is utáltam ezt a helyet.

A családi kapcsolataim még inkább elfásultak. A szüleimmel megegyeztünk, hogy betekintést kapok a család anyagi helyzetébe, ezt ők igazából hangoztatták is mindig. Csak sajnos a szavak és a tettek nem voltak összhangban, állandó titkolózás övezte a kérdést. Mint később kiderült, hatalmas hitelt halmoztak fel. Egyikből mentünk a másikba. Időközben újra lett munkám, így még inkább jogosnak éreztem, hogy ebbe betekintést nyerjek. Sajnos nem így lett, pedig egy két pénzügyi malőr kivitelezhető lett volna az én anyagi segítségemmel.

A múlt évben járunk, amikor megismerkedtem egy nővel. Mindig semmi tapasztalatom nem volt a nőkkel kapcsolatban. Ám szépen lassan összemelegedtünk. A vége az lett, hogy megundorodtam önmagamtól, mivel nem voltam képes szerelembe esni, pedig Ő egy igazán tündéri nő. A nagybetűs NŐ! Ő viszont szerelmes lett. Ekkora már sajnos elburjánzott rajtam a depresszió és az öngyilkossági gondolatok tettlegességig fajultak.

Két alkalommal akasztottam kötelet a nyakamba, azonban első alkalommal a lábam visszatalált a székre, ahonnan leléptem. Második alkalommal pedig túl hosszú lett a kötél, így leért a lábam a padláson futó gerendáig. Mindkétszer ugyanaz a történés követte, a kötélről való lemászás után sírógörcs. A másodiknak tanúja volt az apám, ahogyan éppen bőgve jövök le a padlásról. Kérdezte, hogy mi a baj, nem feleltem. Azóta sem esett róla szó. Időközben felmondtam a munkahelyi stressz miatt. Azóta az egyik kolléganőm szemében én vagyok az anti-krisztus, mivel rengeteg terhet vettem le korábban a válláról. Ő is és mindenki más is az előző munkahelyemen tisztában van vele, hogy valójában miatta mentem el. Talán ez is az oka annak, hogy én azóta egy sz*r szemét alak vagyok.

Azóta sajnos nincs munkám. A korábbi alkalmankénti italozásból napi italozás lett. Az utóbbi kb. két hetet leszámítva minden áldott nap kiütöttem magam. A szüleim semmit sem szóltak, pedig láttam rajtuk, hogy észrevették. Struccpolitika.

Néhány hónapja arra a megállapításra jutottam, hogy elébe megyek a dolgoknak.

A helyzet az, hogy már hat-hét éves korom környékén öngyilkossági gondolataim voltak, amik az idő előrehaladtával a kezeletlen külső és belső hatások okán csak erősödtek. Elemezve a suicid alkatot – bár a szakirodalom szerint ilyen nem létezik – én egy kiemelten kockázatos személy vagyok. Fiatal férfi, alkoholproblémákkal, szexuálisan zaklatott, a családomban pedig mindkét ágon történtek öngyilkosságok, vagy vannak kezelt elmebetegségek. Így önmagamnak felvázolva a jövőt a következőkre jutottam:

Amennyiben valamikor sikerülne egy társat találnom, akivel családot alapíthatnék, az a hölgy ugyanazokon a dolgokon keresztül menne végig, mint az előző partnerem. Azt pedig nem szeretném. Ha azonban mégis, ennek ellenére egy gyerekünk születne, felmerül a lehetősége annak, hogy a felmenőim és nálam felmerülő pszichés gondok miatt a gyerek hasonló problémákkal fog küzdeni. Emellett természetesen nem hanyagolható el az sem, hogy személyemnél súlyos depresszió, szociális szorongások, öngyilkossági hajlam van jelen, ami okán bármilyen trauma végzetes következményekkel járhat.

Így hát úgy döntöttem, hogy elébe megyek a dolgoknak és önkezemmel vetek véget az életemnek. Mint minden öngyilkos, én is azt a sok a fájdalmat, dühöt, megaláztatást használom magam ellen, amit elfolytok magamban.

Úgy gondolom ez a legfelelősségteljesebb döntés. Hiszen a szüleim talán most már kezdenek egyenesbe jönni, a testvérem már a saját életét éli. A barátok, azok, akiket tényleg a barátomnak tekintek, tudnak arról, hogy úgy vélekedem, előbb vagy utóbb ez be fog következni nálam. Próbáltam őket felkészíteni rá, mivel, szeretném, ha a lehető legkönnyebben dolgoznák fel a történteket.

Egyikük egyszer megkérdezte, hogy hogy tudok így beszélni erről az egészről? Úgy, hogy én már elfogadtam, halott vagyok. Csak idő kérdése az egész.

#23816 gyogyulas hozzászólása: 2016.09.05. 12:40

teljes mertekben egyetertek a te hozzaszolasodra kedves tunci.

#23815 gyogyulas hozzászólása: 2016.09.05. 12:27

kedves ann!sok rossz dolog tortent de ne add fel.engem is mindig bantottak.biztos volt valami jo is az eletben.arra gondolj.ne add fel,szoritok neked.

EN-ek
#22025 EN-ek hozzászólása: 2015.11.14. 17:38

BEszarás waze, ÉN n is mléx e cikkre, pd elég yórégi!:D –> I have some (early) AMNESTIA?):

Ya. sztem is dugd előa órod HA még húzoda beled e bea Lb*ott árnyékvirágba, és ne Bush Lakoggy fojton magadban qqlva – mint ah a ztata butta bodrik szokják direkt csináni, meraz csak árt a egész segnek!;) dont vari bí hapi, blabla tudod…:D

#22023 Nimianya hozzászólása: 2015.11.14. 17:19

Gondolom még mindig élsz. Azaz biztos vagyok benne…. de segítség az nagyon kéne Neked és nem innen. Szar barátaid vannak ha hagyják, hogy így vélekedj és nem segítenek. Remélem azóta megoldódtak a dogok , még ha nem is teljesen, de valamilyen szinten.

#20255 Macie hozzászólása: 2015.02.28. 20:30

Szia Ann1234!

Ha úgy érzed, hogy segítene, ha hasonló problémákkal küzdő emberrel beszélnél, én szívesen meghallgatlak. Ne add fel kérlek!

Barbara
rivia@gmail.hu

#20254 Tunci1 hozzászólása: 2015.02.28. 09:22

Kedves Ann1234! Hogy vagy? Szeretnék tudni rólad! Írj itt vagy az e-mail címemre! Szia! Tünde ilon11@citromail.hu

EN-ek
#20247 EN-ek hozzászólása: 2015.02.27. 03:06

Csá! mizu k. öcsém, +-e vagy még mára Virra Dóra ottan??:)

NE nemlétező/rohatt gonosz (n is tom hirtelen mejik lenne a rosszabb?) “istenekben” bízzál – mert az csupán önáltatás, han csak saját magadban! és mivel saját magadnak csak saját magad v a Virág Közepe, bizony mondom: senki más n fog rajtad seggit enni! mégHA akarna se. (de n is akar;)

Sóval az önnön gyilkolászás – rendes mberek esetében – n javallott, mer ezáltal IS tovább csökken aő számuk ezena Lbaszott Fődön! (ill. tovább nő a gazok részaránya) Ugye ezt tese akarod?!

Bammeg 1ször tök azt hitte h te 1 LÁNY v, de aztán még1x végigolvasta a egészet (pd télleg qrva hosszú!:P) de sztem inkább vmi más. pl. 1 emo v vmi efféle;) ZSÍR…

#20239 Tunci1 hozzászólása: 2015.02.26. 19:24

Kedves Ann1234! Szomorúan olvastam a történetedet! Nagyon sajnálom,amik történtek veled! Megértem hogy el vagy keseredve! Mégis arra kérlek,hogy ne add fel! Sajnos tapasztalatból tudom,milyen a depresszió mivel én is az vagyok! De hidd el,soha sem szabad feladni! Nem tudom,hiszel-e Istenben.. Én igen,és tudom hogy terve van velünk! Veled is!! Én is voltam nagyon beteg,de szerencsére már jobban vagyok. Mindig van remény,ne dobd el magadtól az életedet! Ha szeretnél levelezni velem,írj nyugodtan! Kitartást és minden jót kívánok! Tünde ilon11@citromail.hu Szia!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close