Láthatatlan

Téma címkék:
2018.08.16. 15:53

Sziasztok!

Szeretném megosztani veletek a történetemet, mert ki kell írnom magamból.

Egy rövid jellemzéssel indítom. 20-as éveim második felében lévő nő vagyok. Jelenleg egyedül élek egy lakásban. Gyerekkoromtól kezdve nehezen alakítottam ki kapcsolatot másokkal, viszont ha sikerült, tartós lett. Ez barátságokra igaz, párkapcsolatra nem. Mostanra ez odáig vezetett, hogy van néhány nagyon közeli barátom, viszont a férfiaktól (főként fizikai rossz tapasztalatok hatására is) ösztönösen tartom a három lépés távolságot, amit eddig képtelen voltam leküzdeni. A közeli barátaim vagy párkapcsolatban élnek, vagy házasok, babát várnak. Én pedig egyszerre örülök neki és irigykedem, amitől aztán bűntudatom lesz és még rosszabbul érzem magam. Így mostanában inkább elkerülöm őket is. A magánéletem tehát valójában nem is létezik.

Ami a munkát illeti, szintén kissé távolabbról indítanék. Közgazdasági főiskolára jártam, amit kitűnő eredménnyel (jelentős adóssággal) és nagy álmokkal fejeztem be. A gyakorlati helyemen azonban nem maradhattam (ami később egyik barátnőmnek simán sikerült ugyanott), így munkát kerestem. Gyakorlatilag óriási pofára esés volt, mert a próbaidő végén, teljesen váratlanul (ráadásul a nap közepén!) elküldtek. Szörnyen éreztem magam, mert azt sem tudtam, milyen hibát követtem el. Így aztán pályakezdőként rögtön munkanélküli is lettem. Nem találtam másik helyet, így az általam ismert biztonságos helyre mentem. Egyetemre. Egész jó időszak volt, szintén nagyszerű eredményekkel.

Most ennek is vége van, és a helyzet csak rosszabb lett. Most sincs munkám, a szakdolgozatomat be kell még adnom. Tehát ugyanúgy nem tudok elhelyezkedni, csak most már gyakorlatilag “kisemmiztem” a szüleimet is, hiszen végig támogattak (hiába végeztem diákmunkát mellette). A társas kapcsolataim pedig nem javultak, most sem érdeklek senkit a szüleimen és a barátnőimen kívül. Bár utóbbiaknál már akkora a kontraszt köztünk, hogy nem igazán értjük meg egymást, bármennyire szeretnénk.

Iszonyú a bűntudatom amiatt, hogy ennyire életképtelen vagyok. Néha úgy érzem, mintha egész eddig árral szemben úsztam volna. Mintha egy hatalmas neonfelirat villogna a fejem felett, hogy vegyem már észre, hogy nincs értelme küzdenem. Úgysem jön össze semmi, amit eredetileg szeretnék, amit utána teszek, az pedig csak ront a dolgokon.

A legrosszabb pedig, hogy elvesztettem a vágyaimat. Nincs értelmük, mert képtelen vagyok elérni őket. És látom a folyamatot, ahogy egyre keserűbb leszek, mindennel és mindenkivel, aki valószínűleg nem érdemli meg. Látom ezt a folyamatot, de nem tudom megállítani. Tudom, hogy a gondolataim teszik ezt velem, amiket át kellene alakítanom. Pozitívabb alternatív gondolatokra van szükség. Ezeket még meg is alkotom, de nem hiszem el őket, hiszen nincs rá bizonyítékom, semmi, amivel alátámaszthatnám. Mármint:

“Az, hogy most nincs munkám, nem jelenti, hogy nincs rám szükség valahol.” –> de eddig sem volt, és most már magyarázkodhatom az elavult végzettségem miatt is, míg máshoz meg túlképzett vagyok

“Az, hogy nincs társam, míg mindenki másnak van a környezetemben, nem jelenti, hogy én értéktelen lennék.” –> de eddig egyszer sem fordult elő, hogy valaki kedvelt volna, vagy csak bókot kaptam volna.

Összefoglalva: senkinek érzem magam. És ez rossz, de nem bírok kitörni belőle. Nem tudom, hogyan küzdjek még. Elmondhatatlanul hiányzik egy kis megértés, elfogadás és tisztelet. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy megérdemlem-e.

Mindig Láthatatlan

#27104 anton hozzászólása: 2018.08.20. 17:35

Szia!
Ne haragudj, hogy ilyen közhellyel indítok, de nem lehet, hogy egy pszichológus segítene megtalálni a kiutat ebből a helyzetből? Az egészen kilátástalannak tűnő, nyomasztó hullámvölgyeken is túl lehet jutni. Talán az intimitáshoz, társas és párkapcsolathoz való viszonyulásodat is jó lenne tisztázni. Mi lehet a problémák hátterében?
Számos ember akad, aki a húszas évei vége felé még nem él tartós kapcsolatban, én is ismerek olyanokat, akik hasonló korban vagy akár harminc fölött találtak párt. Hasznos lehet, ha van valamilyen érdeklődési köröd, hobbid, aminek a révén csatlakozhatnál egy közösséghez. Sportolsz valamit?
Tudom, hogy nehéz elhinni, de ennyi idősen, vagyis harmincon innen, diplomával a kezedben még bármit kezdhetsz az életeddel. Azt írod, jól érezted magad az egyetemen. Volna lehetőséged ott álláshoz jutni? Esetleg külföldi munkavállaláson gondolkodtál már?

#27169 Lathatatlan hozzászólása: 2018.08.25. 08:35

Köszönöm a hozzászólást, anton!
Nos az igazság az, hogy jártam pszichológushoz. A nyár most kimaradt bizonyos okokból, de szeretnék visszamenni hozzá. Pontosan azokról beszélgettünk, amit említettél, de a megoldáshoz sajnos nem jutottunk még el.
Én is látom, amit írtál. Sokan nem élnek ilyenkor tartós kapcsolatban. A gond nálam két oldalról jelentkezik. Egyrészt velem egyidős és nálam fiatalabb ismerőseim igenis ilyen kapcsolatban élnek, és így folyamatosan ezzel találkozom, amitől kevesebbnek érzem magam. A másik, hogy nemcsak tartós, de semmilyen sem jön össze. Nem vagyok egy hárpia, nincsenek eget rengető igényeim, komolyan. És tartós barátságokat is képes vagyok kötni. De férfiakkal valahogy sosem megy. Legalábbis élőben. Az igazság az, hogy feszült leszek mellettük, és nem egészen tudom, miért. Kicsit olyan, mintha “felvértezném” magam. Mint mikor nekiállsz valaminek, és előtte veszel egy nagy levegőt. Remélem, érthetően írom le.
Igen, sportolok “hobbiszinten”. Korábban konditeremben, most itthon.
Megint érdekes, amit írsz, mert pontosan az egyetemen keresek munkát. Az interjúkig általában el is jutok, de ott valahogy megakad a dolog. Külföldre nem szeretnék menni egyelőre. Itt vannak barátaim, és visszatart, hogy esetleg őket is “elveszítem”.
Hát itt tartok. Elnézést kérek, ha esetleg “túl sok információt” osztok meg itt, de elhatároztam, hogy ezen a fórumon a lehető legőszintébben írok, hogy megoldásokat találhassak.

EN-ek
#27077 EN-ek hozzászólása: 2018.08.18. 00:00

Gyáva népnek NINCS hazája, a ki NYUSZI nincs baráttya!!!” <– ezt véssétek Q jól bele a pici bucitokba!

n lenne ideje végre má a asztalra baszni?? (. ezért n viszi e-za rattyi ószág SESEMMIRE má' 1000 éve! SE) :(

#27070 Lathatatlan hozzászólása: 2018.08.17. 15:45

Szia, Spirit.

Köszönöm, hogy reagáltál a történetemre. Főleg azért, mert a soraidból úgy érzem most először, hogy van valaki, aki szó szerint “átérzi”, amit én. Leginkább azt, hogy nem tekintem egyenrangúnak magam a többi emberrel. Minden bizonnyal ez lehet a probléma gyökere. A tapasztalatok azt diktálják, hogy számomra nagyjából elérhetetlen, ami igazán boldoggá tenne és ami másoknak “csak úgy” megvan.
Most jöhetnék olyan közhelyekkel, hogy ne add fel, előbb-utóbb jobb lesz, és hogy igenis megérdemled mindazt, ami örömet jelenthetne Neked.
Ez akár így is lehet, de az én “billentyűzetemből” ez álszent lenne, mert én sem hiszem el. Helyette azt mondom, hogy TÉNYLEG nem vagy egyedül. Ha számít ez Neked, itt megtalálsz.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

 

Várószoba.hu
Email: varoszoba.hu@gmail.com

Médiapartner: Akadémiai Kiadó Zrt.

 

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala.

Precognox

Close
Close