Cigarettacsikkek a pokol kapujában 3. rész – Ágnes gyógyulása a Hepa C-ből

Téma címkék:
2020.12.18. 15:22

„Elég, Mercutio, elég! A semmiről beszélsz, a semmiről!”

Igazán szerencsésnek mondhatom tehát magam, jóval kevesebb testi mellékhatás gyötört, mint a legtöbb sorstársamat. Igaz, az alapból is száraz bőröm olyan volt, mint egy kiszáradt tómeder, liter számra kentem hát magamra a Níveát. Egy kicsit a hajam is hullott, aludni pedig altató nélkül már nem is tudtam volna. A szám telis-tele volt fájdalmas fekélyekkel.
Ha ehhez a listához még hozzácsapjuk a már említett állandó fáradságot és a fulladást, és szépen összeadjuk őket, az egyenlőségjel után kapunk pár kör rózsakerti sétát egy madárcsicsergéstől hangos napfényes ligetben.
Igen, ennyire idillinek látom – ma is – az összes testi nyavalyát, ami megtalált a két kezelés alatt. Mert kettő volt, az első menetben a gyógyszer kiütéssel győzött…
Hogy miért annyira rózsaszín a szemüveg lencséje, amikor a fizikai tüneteket sorolom? Azért, mert nekem nem csak a májamat, hanem a lelkemet is elkezdte felemészteni az interferon–ribavirin-páros.

El lettem volna én a világ végezetéig hol jól, hol rosszul a depressziómmal meg a kis agybogyóimmal, ha nem akarják az életemet másodszorra is megmenteni, ezúttal rendkívül agresszív vírusölőkkel. Ezek a szerek nagyon sok vírust kibeleztek, de sajnos négyzetre emelték a depressziót, amely végül –az első kezelés alatt – majdnem megadta a kegyelemdöfést. A saját kezemmel.

Ahogy teltek a hetek, a hónapok, az ambuláns lapomon egyre több szó, kifejezés utalt arra, hogy elmúltak a szeptemberi vidám, tünetmentes napok–hetek.
Íme, az első interferoninjekció utáni kontroll eredménye: „Az elmúlt hetet jól tolerálta, láza nem volt” – és nagyjából így tovább.
2017.12.22.-én : „Nagyon gyenge, feszült, ideges”. No igen, az idegek, az idegrendszer, leginkább a lelkem volt az, ami decemberre már kétségbeesetten, mindkét kezét feltartva szólásra jelentkezett. A belgyógyászatra jártam, ahol szegény csak a futottak még kategóriába tartozott, pedig nekem ő az Achilles-pontom. Ionok, vese, májfunkció, GPT és LDH meg még egy rakat rövidítés, amikről a tesóm pontosan tudta, mi micsoda, engem meg abszolút nem érdekelt, mert tudtam, hogy a lelkem van a legnagyobb szarban, de nem akadt senki, aki segítsen. Az antidepresszánst hónapok óta önkényesen elhagytam, mert azon a nyáron elég tűrhetőnek láttam az életet, így a ribavirin–interferon-páros kacagva tették decemberre a nyakamra a kést.

Mindenáron meg akartam gyógyulni az interferontól meg a ribavirintől, és közben nem vettem észre, hogy szépen lassan bekerültem egy szűk befőttesüvegbe, ahol nem voltam egyedül. Elég illusztris társaságom volt, akik, amikor nem néztem oda, szép csendben a markukba röhögtek. Ott volt velem a szorongás, a magány, a közöny, a semmi és a halálvágy, ami napról-napra egyre erősödött, lassan elhitetve velem, hogy a világ legtermészetesebb dolga az, hogy kikerüljek a temetőbe, mert ott az én helyem. Az üveg másik oldalán eleinte még láttam a szeretteimet, aztán egyre csak halványult a képük és már semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy befejezzem az életemet.

December negyedikéig bírtam a munkát, akkor mentem el táppénzre. Attól a naptól fogva saját börtönömben éltem, egy apró, szűk, tetőtéri lakásban, ahonnan nem is nagyon mozdultam már ki, mert nem tudtam. A pénteki injekciókig muszáj volt elgyalogolnom. Közben Lóci fiam szalagavatója is lement, ahol kétségbe voltam esve, hogy fogom tudni végigülni a műsort, a szalagtűzést, ami az egyik legboldogabb és megismételhetetlen esemény volt az életünkben. Nem készült közös fotó sem, alig vártam, hogy hazamenjek, Lóci pedig ment, és másodszorra is eltáncolta a keringőt a bálozó szülők, a tanárok és a gimisek előtt. Nem voltam ott a saját gyerekem szalagavató bálján, vacsoráján. Nem vagyok bulizós, táncolós sem, de az egyetlen gyerekem szalagavató bálját soha nem hagytam volna ki. De akkor kihagytam, nem tudtam elmenni, nem ment már sem a fizikai, sem a lelki része. Közben vérzett a szívem, mert tudtam, hogy a többi gyereknek ott vannak a szülei.
Táncolnak, vacsoráznak vele, látják táncolni élete első öltönyében.

Eljött a karácsony, amihez az égvilágon semmi kedvem nem volt, nem vártam én már semmit. Lóci nem volt itthon, a Dunántúlon töltötte a téli szünetet. Huszonharmadikáig bírtam az egyedüllétet. Tudtam, hogy ha még egy estét eltöltök a szebbnél szebb gyógyszereim társaságában, kitűzöm a fehér zászlót a depressziómnak. Összepakoltam hát, és késő délután elindultam a szüleimhez. Emlékszem, ahogy kiléptem a kapun, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Boldog karácsonyt, mondtam, és akkor, hosszú idő után örülni tudtam egy kicsit a szép, lassan mindent beborító fehérségnek. Világosabb lett a sötétség és egy kicsit, rövidke időre megláttam egy nagyon távoli, apró kis lángot, amiről azt hittem, már réges-rég kialudt bennem. Az életöröm halvány, erőtlen kis parazsa volt, ami – volt olyan idő – sok éven át máglyaként lobogott.
Mire a szüleimhez értem, kialudt a kicsi fény, a parázs is kihűlt. Kint tovább esett a hó, az ablakokban égtek az adventi fények, de akkor már megint csak egy üres ,vaksötét alagútban botorkáltam a semmi felé.

Minden nap fénypontja a kora esti elalvás volt. Akkor is és napközben is alig vártam, hogy az álom megszabadítson a valóságtól, a nagy büdös semmitől.
December huszonkilencedikén pénteken kontrollra kellett mennem. Azon a hajnalon egy órakor felébredtem és nem ment tovább az alvás. Nem mertem bevenni még egy adag altatót, mert reggel el kellett érnem a vonatot.
Mire kivilágosodott azt éreztem, a mosdóig nem tudok kimenni, nemhogy Nyíregyházáig.
Szerencsém volt, a nyíregyházi állomáson ott várt Vera, aki elkísért a kórházba.

És még jó, hogy elkísért, mert – úgy emlékszem – K. doktorral is nagyjából ő beszélt, hiszen akkor már az se nagyon ment. De azt hiszem, nem is kellett megszólalnom ahhoz, hogy még egy belgyógyász is leolvashassa rólam, segítségre van szükségem. Egy másik orvosra.
Egy pszichiáterre, de azonnal.

K. doktor felküldött a pszichiátriára, ahol – mint mondta – kollégája emberileg is megfelelő lesz nekem. Ez a mondat adott erőt, hogy felkússzak a lépcsőkön a régi, retró SZTK legfelső emeletéig.  A pszichiátria fekvőbetegosztályának ajtaja zárva volt. Vera megnyomta a csengőt. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és kijött rajta a Doktornő. Emlékszem, olyan volt, mint amikor egy sötét, levegőtlen szoba ablakát egyszer csak kinyitják és hirtelen beárad a friss, tavaszi levegő és a napfény.
Egy pillantással felmérte a helyzetet, ahogy rám nézett. Akkor már nem nagyon voltam magamnál, Vera mondta el, ki vagyok, és mindent, amit nekem kellett volna, hiszen én voltam a páciens. Az jutott eszembe, mi lesz, ha összeesem a lábai előtt?
„Ilyen állapotban nem engedhetem haza gyógyszer nélkül” – mondta a Doktornő. Elkérte a TAJ-kártyámat, visszament, pár perc múlva pedig kihozott egy receptet, amire azt a gyógyszert írta rá, amit nyáron olyan lazán sutba dobtam pár feldobott hét után. Nem lett volna szabad elhagynia a cipralexet, mondta, aztán elköszönt, és visszament dolgozni.
A gyógyszertárban is Vera intézett mindent, aztán kibuszoztunk az állomásra, felszálltam a vonatra és valahogy haza kerültem.
Szorgalmasan szedegettem az antidepresszánst úgy, ahogyan a Doktornő meghagyta, ám ez a két sátán sajnos zsebre vágott kézzel passzolgatott engem a semmi felé továbbra is. Eljött a február eleje, és akkor egy este azt éreztem, hogy eljött az az idő, amit a ribavirin–interferon páros olyan régóta várt. Félelmetes pillanat volt, úgy éreztem, hogy egy láthatatlan erő átvette az irányítást felettem, és aki addig én voltam, anyagból és szellemből összegyúrva, elvesztette összes, maradék életösztönét.
És az a két gyógyszer, akik odáig elrugdostak, sarkig tártak egy ajtót, ami mögött ott volt a SEMMI, levették rólam a lábukat, cigarettára gyújtottak, majd szemtelenül rám kacsintottak.
És akkor valami, fogalmam sincs, micsoda, talán a helyzet abszurd, rémületes volta segített. Felálltam a földről és elindultam visszafelé. Erőt adott valami, hogy elhatározhassam, nem veszem be többé sem a ribavirint, sem az interferont. Lefeküdtem aludni, hónapok óta először ribavirin nélkül.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Itt az idő, gondoltam, hogy megajándékozzam magam valamivel, ami segíteni fog visszatérnem az életbe, valamivel, ami felvillanyoz, aminek örülni tudok.
Vettem egy vízálló, rózsaszín sportkarórát, és szentül megfogadtam, hogy az úszást, ami egykor az életem része volt, folytatni fogom. De szép is lenne így befejezni ezt a történetet: karomon a rózsaszín órával fejest ugrom egy csodálatos, feszített tükrű úszómedencébe, a napsugár ezer színben játszik a medence alján és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt…
A következő hétvégén a hepatológián vártam, hogy sorra kerüljek. A rózsaszínű óra ott ketyegett a jobb csuklómon, amikor kézhez kaptam az ambuláns lapomat: major mellékhatás miatt a ribavirin–interferon-kezelés bevégeztetett. Viszontlátás novemberben. Kimentem az ajtón, és az onkológia büféjében sírva kértem egy kávét.
Fogalmam sincs, miért könnyeztem. Talán mert tök egyedül voltam, amikor megtudtam, nem volt egészen hiábavaló az öt hónapos küzdelem. Rengeteg vírus elpusztult, de csak csatát nyertem, nem háborút.
Előttem a tavasz, az egész nyár, sőt még az ősz is. Túl hosszúnak éreztem ezt a majdnem tíz hónapot a májam miatt.
A testvérem is hosszú hónapokat várt a következő kezelésére. Eszembe jutott, mennyire sajnáltam, ordított róla, hogy napról napra gyengül.
Akkor már marékszámra ettem a ribavirint és úgy éreztem, nem fair, hogy én teljes gázzal gyógyulok, ő meg egyre rosszabbul néz ki. Vöröslött a szemhéja, gyenge volt, állandóan fáradt, egyszóval kezeletlennek számított, míg én (ez ősz elején volt) azt hittem, szárnyalni fogok egyenesen a nagybetűs GYÓGYULÁS feliratig.
Ittam a műanyag pohárba öntött, kihűlt büfés kávét, a falakra ragasztott összes reklámplakáton szétfolytak a betűk, és mindegyiken az állt: ROHADT MESSZE MÉG A NOVEMBER!

Lement a nyár, júniusban hazahoztam Bogárkát a nyíregyházi kutyamenhelyről, pont a nagyfiam érettségijének kellős közepén. A főbérlő kidobott a kutya miatt, így Lóci írásbelije és a szóbelik közt sürgősen lakást kellett találnom, kutyával, ami még a hepatitis legyőzésénél is nagyobb falat egy ilyen kisvárosban, mint a miénk. Sikerült találnom és – mivel Lóci egész nap tanult – egyedül lezavartam egy költözést, de addig sem gondoltam legalább a C vírusra. A nyár szar volt, egyedül voltam, Lóci a Balatonon, csak a kiskutyám, egy border collie-keverék volt, aki mellett nevetni tudtam, akit meg tudtam ölelni és aki rengeteg szeretetet adott. Emlékszem, nyakig a depressziómban meg tudott nevettetni például azzal, amikor úgy szaladt az eldobott labda után, hogy már fékezni akart, de a nagy lendülettől gyakorlatilag fejre állt.

A nyár egyik nagy feladata volt, hogy új munkahelyet keressek, mert tudtam, hogy ODA nem tudok visszamenni, hiszen novemberben jön a következő kezelés. Nekem a legnagyobb dolgokban mindig eljött a segítség, most is sikerült meglépnem egy középiskolába, viszont az a gyógyszer, amit naponta csak egyszer kellett bevennem, elvitte az összes energiámat. Vonattal kellett minden nap kijárnom kora reggel, előtte leadtam a kutyát a szüleimnek és csak délután értem haza.
Nem akarom részletezni azt a hét hónapot, amit végigdolgoztam, márciusban felmondtam a munkahelyemen, és hazaköltöztem a szüleimhez.
Közben terápiára jártam a Doktornőhöz, aki nélkül soha nem jöttem volna rendbe. Hosszú hetekig beszélgettünk, igazából ő mentett meg, nem a májamra kapott Harvoni nevű gyógyszer.
Nem voltam egyszerű eset, de nem adta fel, tudom, hogy a Harvoni önmagában nem gyógyított volna meg, mert a lelkem nagyobb szarban volt, nem működött együtt a testemmel, annyira, hogy még a terápia alatt is többször gondoltam az öngyilkosságra.

2019. szeptember tizenharmadikán beléptem a májgondozó rendelőjébe, ahol K. doktor azzal fogadott: „Hát, Ágnes, meggyógyult!”
Köszönöm K. doktor munkáját és mindenkiét, aki a belgyógyászaton azon dolgozott, hogy sikerüljön kiirtani a vírusokat a májamból.
A vírusok eltakarodtak, a depresszió viszont maradt, és nem is hagy már el, vagy ahogyan a Doktornő fogalmazott: „Magának soha nem lesz kolbászból a kerítés.”
És miután minden rosszban van valami jó: tulajdonképpen a C-vírusnak köszönhetem, hogy megismerhettem dr. Horváth Zsuzsát, aki szó szerint az életemet mentette meg, és ha Afrikába költöznék, akkor is visszajárnék hozzá, mert mindig szükségem lesz rá.
Neki ajánlom ezt az írást.

Vége

Első rész itt.

Második rész itt.

#29472 Mikonu hozzászólása: 2020.12.22. 10:16

Szia Ági,

Köszönöm, hogy megosztottad a szenvedéstörténeted. Végig szurkoltam neked/nektek. Remélem, a történet megírása terápiának is jó volt neked :).

Felidézted bennem a kezelésem alatti sötét depressziós időszakaszokat, ill. azt, hogy nem szabad elfelejtenem, milyen hálás voltam, hogy megszabadultam ettől a hepa-bajtól. Hajlamos vagyok a jót természetesnek venni, de megtanultam, hogy a hálaérzet felidézése is jó hatású. Még ma is.

Jó egészséget kívánok,
Mikonu

nora51
#29471 nora51 hozzászólása: 2020.12.21. 00:36

Köszönjük kedves Ági, hogy megosztottad velünk gyógyulásod kálváriájának történetét.
Kívánunk neked és testvérednek testi-lelki egészséget, és azt, hogy elfelejthessétek a nehéz időket.
Szeretettel:
nora51

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

 

Várószoba.hu
Email: varoszoba.hu@gmail.com

Médiapartner: Akadémiai Kiadó Zrt.

 

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala.

precognox

Close
Close