Minden lélekromboló. egyszer egy ismerős azt mondta, recept vagyok arra, hogyan ne lehessen élni. voltak olyan "beállítódások" amikhez ragaszkodtam - még akkor -, azok rosszak, de nekem jók;... mostanra mintha semmim sem maradt volna, amibe beleállhatnék, akár rossz akár jó. Nincs semmim, egy csupasz koldusként lélegzem. Remélem hogy lélegzem, akarom hinni hogy mint evolúciós tárgygép élek, és nem valami fura zürzavaros bábjáték az egész. Ekkor meg mindig megkérdezi minek írok ? Ha bizonytalan az ami törvényszerű, ha nem tudod alátámasztani semmivel a Semmit, akkor minek írsz ? egyáltalán. De. ez az egyetlen kis kocka amiben látszólag tényleg ott vagy. tudatni kell legalább magaddal, hogy látható vagy. és ha ez az egész életlétezésvilágrohadás nem képzeletszülte adás akkor mégjó hogy mások is. megölhetném magam. játszhatnék kicsit vele, hátha kiderítem az igazságot. mozgok a megkérdőjelezhetőben. Van értelme ? nem tudom. de mozogni kell. muszáj minden egyes nap úgy tenni, mintha tudnád, hogy ez a valóság, és nem képzelet, sem pedig bábjáték.

pedig tudom - szólt az ész - hogy magunknak teremtjük az illúziókat. izolálódással, folyamatos írással csak a Kép miatt, ami rovására megy az élőbeszédnek, nemalvással, cselekedetnélküliséggel, falakkal.

ezeken túl lenne az "élet" ? ha belelépek eldőlnek a kérdőjelek?

újabb ember aki eldobott. sok kilométer választott el tőle, akkor minek sírni ? de, kell sírni. kell fájni, mert túl sokat adott, és sajnos AZ is túl sokat adott neki. így fogom hívni. még nem tudom mi AZ, de jólhangzik. egy szörnyeteg.

az ember aki eldobott, azt mondta maga miatt és miattam. mindkettőnk érdekében. ő felnőni akar, ezért cseszett ki velünk, bánt, és amiért bántottam nem kellek többé. mert ahogy ő gondolja: mellettem nem lehet felnőni. a másik a miattam. így jobbnak látja, életképtelenségben tengődöm, függök vegyem észre. nem veszem észre. soha nem akartam neki rosszat. az egyetlen amit tudok az ez.

ez igaz en is ezzel kuzdok a maganyosagal es  depreszioba estem mert nem talakok egy tarsat magamnak meg volt egy nagyon jo bartanom es nagyon sokat szenvettem ezert a dologert is sajnos nekem vann pajzsmirigy betegsem is ami kival belolem hol ideges vagyok hol nem a hormonok csinajak ezt a dolgot most jotem ki akorhazbol mert roszul letem a pajzsmirigytol meg elutasitonak erzem magam ha lehet segitsen nekem is valaki

Egyik ismerősömtől hallottam az oldalról aki nemrég írt.

Kicsit nehéz megfogalmazni a kiáltásom ami nagyon régóta egyre erősebben foglalkoztat.

34 éves vagyok (pár nap múlva 35)   és nem volt igazán komolyabb, bizalmas, őszinte, baráti kapcsolatom. Nem tudom igazán hogy pontosan ez lenne-e az ami mostanában egyre jobban zavar, idegesít, nyugtalanít , nagy (lassan növekvő) feszültséget érzek legbelül lelkileg.

Nehezen ismerkedem, szar a természetem, külsőm sem igazán vonzó (nagyfokú gerincferdülésem van amit operáltak de így is nagyon látszik a púp ami nagyonn régóta nagyonn zavar!) Egyre gyakrabban nyomaszt, hogy talán emiatt is szinte képtelen vagyok normálisan ismerkedni.

Gyermekkoromban sokminden történ(hetet)t, de szinte csak a kórházi emlékek, élmények, érzések maradtak meg sok másra nem igazán emlékszem úgy ahogy azokra. Emiatt kialakult bennem valamiféle (testi kissé perverz) vonzódás (nem a kórházakhoz, hanem talán más fiatalok egészségével, életörömével kapcsolatos irigységből) ami nem tetszik és valahogy nem érzem magaménak.

Szeretnék megismerni eléggé türelmes, mértékkel nyugodt esetleg hasonló dologgal (ha van olyan) küzdő fiatalembert akivel esetleg néha személyesen is meg tudom diszkréten osztani az érzéseket, gondolatokat, belső nyugtalanságot vagy csak szimplán jólérezni (ha még tudnám magam igazán..)