2007. szeptember 19-én már harmadik napja feküdtem a kórházban. Reggel fél 8-tól kaptam oxytocin infúziót, mert már 5 nappal a kiírás után voltunk. Ez már a második ilyen próbálkozás volt, két nappal előtte sajnos nem indult meg semmi. Reagált ugyan a szervezetem, és voltak fájások, de nem voltak erősek, és hamar abba is maradtak. De 19-én bizony elindultak az erős fájások. Másfél ujjnyira volt a méhszájam kitágulva, és úgy látszott, hogy a fájások hatására a tágulás is tovább folytatódik. Úgyhogy tudtuk, hogy ma végre láthatom a pici Szelinát! A doki fél 9-kor megrepesztette a burkot, innentől kezdve a fájások 2-3 percenként jöttek és még erősödtek.

Felgyorsultak az események. A szülésznő előkészített a szülésre, utána felhívtam apát, és a leendő nagymamit, hogy jöhetnek a kórházba, mert ma szülünk! JApa be is jött a vajúdásra. Szegény nagyon rosszul viselte, hogy szenvedni lát. Törölgette vizes géplappal a homlokomat és simogatott közben. Nagyon aranyos volt. Közben többször mondtam is neki, hogy nagyon jó, hogy ott van, mert így jobban viseltem a fájdalmakat.Aztán negyed 12-kor hirtelen azt éreztem, hogy Szelina elindult kifelé. Szóltam a szülésznőnek, hogy jön a baba. Ő megvizsgált, aztán gyorsan hívta a dokit, hogy jöjjön, mert szülés lesz. Közben megjelent az egyik barátnőm megnézni, hogy vagyok. Kérdezte, hogy maradhat-e. Én mondtam neki, hogy persze. Nagyon örültem neki, mert Apa addigra már szeretett volna kimenni. (Így is beszéltük meg, hogy ha jön az orvos, akkor ő már nem szeretne bent lenni.) Úgyhogy Apát felváltotta a barátnőm.

A doki szerencsére hamar oda is ért. Addigra már jöttek a tolófájások. Életemben nem kellett még ekkora erőt kifejtenem, mint akkor. A doki mondta, hogy sajnos felfelé fordította az arcát Szelina, így elég passzosan volt a feje a szülőcsatornában. Fél óráig toltam, közben a doki tágította a gátat. Aztán már kezdett ideges lenni, hogy jaj, mi lesz, ha nem fér ki a baba. Én meg elkezdtem nyugtatgatni a dokit (!), és megígértem neki, hogy a következő tolásra kint lesz a baba. J A doki meg is dicsért, hogy nagyon embereset nyomtam. Aztán még kb. háromszor kellett tolnom, és Szelina 11.40-kor egy pillantás alatt, egy tolással teljesen kint volt. Gyorsan el is látták még ott a szülőágyon, én meg próbáltam felülni, hogy lássam. Mikor először megpillantottam, mondtam, hogy „De aranyos!". Annyira szépnek láttam! Ezután rámtették és megfogtam a kicsi testét. Még ragadt a magzatmáztól, de annyira finom selymes volt a kis bőre. Ő sírt, én próbáltam nyugtatgatni.

És annyira boldog voltam, mint még soha életemben!!!