Koraszülés császárral, preeclampsiával és HELLP szindrómával, happy enddel :-)

2008.04.15. 13:13

Történetem rövidített formában megjelent a 2008. márciusi Kismama újságban is. Ide az eredeti, rlészletesebb levelet csatolom…

Néztem a kis emberke-kezdeményt a monitoron – az orvosom éppen akkor állapította meg a várandósságot – és elállt a szavam… „Nem ezt várta?” – kérdezte az idős doktor. „De, csak nem tudtam, hogy ilyen hirtelen… még semmi anyai ösztön nincs bennem…” – nyögtem ki felettébb intelligensen. Átölelt, és azt mondta: „Megjön az kislányom, idővel megjön az.” Igaza lett.
Hogy miért így kezdem a történetet? Számos olvasói levelet, internetes hozzászólást olvastam, természetes szülés – császármetszés – szoptatás témakörben. Elszomorít, hogy sokan úgy gondolják, a „császár” után nincs szeretet, nincs kötődés, nincs anyatej, a műtétet csak „el lehet szenvedni”, utána a szinte szükségszerű lelki traumát „fel kell dolgozni”. Különösen az dühít, hogy nemcsak az önjelölt próféták, hanem „valódi” szakértők, orvosok is gyakorta ezt az álláspontot képviselik és hirdetik, fölösleges és alaptalan pánikot keltve. Ezeket olvasva úgy érzem, sok leendő anyuka megijed, eleve szorongással áll neki a várandósságnak. Történetemmel – amely Debrecenben játszódik – szeretnék egy picit reményt, ellenpéldát mutatni, hisz nálunk minden jól alakult.
Majdnem eseménytelen várandósság volt. Viszonylag későn lett felfedezve, mivel a tablettaszünet után rögtön összejött, és se hányinger, se megutált-megkívánt étel, se más kellemetlen mellékhatás nem jelezte. Mire megláttam a monitoron a kis emberkét, már túl is voltam az első trimeszteren.
Az első történést az AFP eredményem jelentette, ugyanis nem lett túl jó. Mint utólag kiderült, egy héttel fejlettebb volt a baba, mint ahogy a naptár szerint számított. Amikor az erről szóló papírt megkaptam, már éreztem a kis “mocorgásokat”. Párommal végigizgultunk egy lepény- és magzatvízvizsgálatot, és a kényszerű fekvés alatt folyamatosan beszéltünk a picurhoz, hogy „kapaszkodj, rendesen, kapaszkodj!”. Kapaszkodott… Én pedig megkaptam az első adagot a doktor úr szerint megjövő anyai ösztönből.
Könnyű és vidám második trimeszter, jött és ment. Annyira nem éreztem magam nehézkesnek, hogy leginkább akkor vettem csak észre állapotomat, amikor a munkahelyen a csupa-tükör mosdóba belépve egy pocakos nő nézett velem szembe. A picur egyre inkább érezhetően mocorgott, amit a férjemmel nagyon-nagyon élveztünk. Kedvenc gyümölcseimet ettem, kedvenc zenéinket hallgattuk a pocaklakónak, hogy világra jövetele után már „ismerős” dolgokkal találkozzon. (Megjegyzem, eddig minden bejött!)
A 32. héten – pont az ultrahangvizsgálat előtt – volt egy furcsa éjszakám. Nagyon fájt a mellkasom, nem tudtam aludni. Az ultrahangon mindent rendben találtak, azt tippeltem, biztos csak akkor fordult be a baba… Pár nap múlva a különös éjszaka megismétlődött, ezért másnap nem mentem be dolgozni. Aznap reggel meglepetés ért, úgy tapasztaltam, nem tudom kezelni a számítógépet és a telefont (informatikus vagyok, ennek ellenére nem találtam meg a betűket, sőt 20 percig kerestem a bekapcsológombot) és nem értem meg az írott szöveget… Ezt meg – így utólag teljesen logikátlannak tűnik – a kialvatlanság rovására fogtam. Ez a nap végül jobb híján alvással telt, viszont másnap reggel a kolleganőknek már nem tetszett az ábrázatom – magának nehezebben veszi észre az ember a változást – így azonnali hatállyal átzavartak a klinkára. Jól tették…
Az ambulancián elmeséltem a tüneteimet, ahol azt először túlzásnak gondolták, mire a férjem szerint meglehetősen vehemensen bizonygattam igazamat, de erre én már nem emlékszem. Kiderült, hogy jócskán van fehérje a vizeletemben, és 190-es a vérnyomásom is, úgyhogy irány a szülőszoba. (Ezt kicsit furcsállottam, mert nekem agybajom van, nem szülni jöttem, de ha oda küldtek, hát jól van, ott még úgyse jártam…)
A szülőszobán aztán megtudtam, hogy nemcsak terhességi toxémiám, hanem HELLP szindrómám is van, és 2-3 nap múlva mindkettőnk érdekében császármetszéssel világra kell hozni a babát. Az egészben az a legfurcsább, hogy a toxémia tüneteiről olvastam, de azokat nem igazán produkáltam. Se hányingerem nem volt, se csillagokat nem láttam, nem volt jelentős a vizesedésem, a vérnyomásommal se voltam „rosszul”, a fehérjevizelést meg ugye otthon senki nem tudja leellenőrizni. Kaptam szteroidot, hogy a baba tüdeje érjen (és rácsodálkoztam, amikor az épp benn levő orvos elmesélte, hogy ettől hangyák fognak mászkálni „odalenn”). Unaloműzőnek néztem a CTG által kirajzolt görbéket, és a tizenötödik orvosnak is (mert nagyon vigyáztak rám, félóránként jött egy-két új „látogatóm”) is elmeséltem, hogy az értékeim dacára köszönöm, jól érzem magam, és nem, az elmúlt félóra óta sincs gyógyszerérzékenységem. Közben adtak gyógyszereket, injekciókat, vettek vért, egy csomó mindent megvizsgáltak, én pedig ezt (talán a vérnyomásomnak köszönhetően) mindenki számára meglepő módon békésen, és derűsen viseltem.
Dél után nem sokkal valami nem lehetett rendben, mert a 2-3 napból hirtelen „ma délután el kell végezni a műtétet” lett… Innentől felgyorsultak az események, bemutatkozott az a két orvos, aki a műtétet fogja végezni, megkérdezték, akarok-e epidurált, amire azt feleltem, hogy ők az orvosok, döntsék el mi jó nekem, én most egyébként se tudok gondolkodni. Megkérdezték a vércsoportomat, és a biztonság kedvéért berendeltek pár zacskó vért, amire azért eszembe jutott, hogy esetleg most rosszul vagyok, de nem zavart. Borotváltak, megkérdezték, akarok-e beöntést (oda bíztam, erre nem adtak, de az is lehet, hogy nem volt rá idő), berakták a katétert és gurultunk. A műtőssegéd megpróbálta oldani a helyzet komolyságát kicsit, de az egyébként kedves poénját csak ébredés után tudtam értékelni. Átkerültem a műtőasztalra, ahol rögtön nagyon, de nagyon biztonságban éreztem magam, letakartak, aztán pillanatokon belül aludtam…
Még aznap este az intenzíven ébredtem. A nővérke kedvesen üdvözölt, és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Félóránkénti vérnyomásmérés, csöpögő infúzió, a hasamon meg egy ragasztás, alatta kapcsokkal. Nem fájt. Másnap reggel megszabadulhattam a katétertől, megehettem egy üres zsemlét teával, sőt, még az erkélyen a gyönyörű március végi napsütést is volt alkalmam élvezni. Nem esett nehezemre a mozgás, ha leesett valamim, lehajoltam érte, és este hosszasan és egyedül zuhanyoztam.
Délután bejött a férjem, és végre láthattam a pici Gabi babát. Erősködtek, hogy tolószékben menjek, úgyhogy azzal mentünk (egy emelettel lentebb és a folyosó másik végén volt a „PIC”, vagyis a koraszülött intenzív) pedig egyedül is ment volna. A pici inkubátorban volt, puha plédekből épített helyes kis „fészekben” (az anyaméh biztonságát szimulálva) nagyon sovány volt, lógott rajta a bőr, egyik kezében infúzió, egyik lábán légzésfigyelő, másikon vérnyomásmérő, orrában tubus. Az utolsó héten már csak visszafelé fejlődött bennem (valószínűleg az első nem alvós éjszakától) így kisfiunk a 32 hét + 6 napra 1250 grammal látta meg a napvilágot. Közvetlen megszületésekor a férjemnek ijesztő lehetett látni, ahogy végig se érte az őt kiemelő orvos kezét, de tőle az őt váró neonatológus doktonő gondoskodó karjaiba került, aki rögtön megvizsgálta és ellátta, és bebugyolálva, lélegeztetés mellett vitte le a PIC-re, ahol márt várta az előkészített inkubátor. Másnapra, mire én láttam, már teljesen jól volt. Egy napig kapott lélegeztetést, aztán pár napig egy kis harangocskával plusz oxigént az orra előtt, aztán már azt sem volt szükséges. Picike volt, védtelen, lógott rajta a koraszülöttpelus, de határozottan jóképűnek találtam. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy nagy szaktudású, lelkiismeretes orvosok és nővérkék veszik körül, akiktől mindent megkap, amire szüksége van.
Még három napig az intenzíven voltam, közben az egyik csecsemősnővérke megmutatta a helyes fejési technikát, és elmesélte az etetési időpontokat, onnantól három óránként rendszeresen fejtem, és vittem az éltető tejcsit, amit először szondával, szájon át kapott meg (nagy szerencse, hogy azonnal jó hatásfokkal emésztett, mert az ennyi időre született babák általában még nagyon fejletlen emésztéssel bírnak). Az intenzív elhagyása után az újszülöttosztályhoz legközelebbi szobába, kerültem, ahová a tartós vendég anyukákat teszik. A debreceni szülészeti és nőgyógyászati klinka már hosszú évek óta bababarát intézmény, minden szobában az anyukákkal együtt lehetnek az újszülöttek, kivéve amíg intenzív ellátásra szorulnak.
Mivel azért a legelső napot lábadozással töltöttem, és a kisfiamnak az első napon is kellett a táplálék, kapott „mást” is. Hogy ez idegen anyatej, vagy speciális tápszer, nem tudom, de nem fontos, nem érzem sértőnek. Miután teljesen zsírtartalékok nélkül született, kellett neki addig is a táplálék. Attól a naptól kezdve viszont folyamatosan sikerült kielégítenem az igényeit, és csakis anyatejet kapott… E sorok írásakor már tíz hónapos, erős, kiegyensúlyozott és korának megfelelően mozgékony kisbaba, aki nagy érdeklődéssel kezdi felfedezni az őt körülvevő világot, rendszeresen és lelkesen szopik, hétről hétre szépen gyarapszik, és most kezd ismerkedni az új ízekkel is. Szívesen járunk néhány havonta a neonatológiai kontrollvizsgálatokra, mert a vizsgálatokon kívül kedves szavakat és megerősítést is kapunk, hogy Gabi baba fejlődése a legnagyobb rendben van.
Egy hetes volt, amikor először vehettem kézbe – pokrócon keresztül – és két hetes volt, amikor először megszoptathattam. Eleinte nagyon kifáradt, ezért a szoptatás és a lefejt tej mennyiségétől függően szondából/cumisüvegből/pohárból adása váltotta egymást. Méretéhez (és ahhoz képest, hogy hány hétre született) viszont nagyon hamar belejött a szopizásba, így ezek a kiegészítő módok elmaradtak, és az utolsó két hétben áttérhettünk az igény szerinti táplálásra, és velem lehetett a szobában. Kezdetektől fogva (igazat megvallva pocakmocorgás kora óta) imádtam őt, nem okozott „lelki törést” sem az, hogy nem természetes úton szültem, sem az, hogy később indultunk be a szoptatással, sem az, hogy nem velem van. A koraszülött intenzív az anyuka és közvetlen hozzátartozók számára a nap 24 órájában látogatható, kivéve az a pár perc, amikor valamelyik babát éppen vizsgálják, vagy rajta orvosi beavatkozást végeznek, így amikor csak akartam, meglátogathattam. Az ott dolgozó nővérkék és orvosok készséggel válaszoltak minden kérdésre, sőt kérés nélkül elmesélték a nap eseményeit, így dacára az országos szinten is egyedülálló, szupermodern berendezésnek, így az egész hely nagyon emberközeli. (Megjegyzem, nemcsak a hely kialakítása, de fenntartása is hatalmas erőforrásokat igényelhet, ezért alapítvánnyal is rendelkeznek, így az egykori kis lakók szülei adójuk 1%-ával is meg tudják hálálni, hogy egészséges kisbabát vihettek haza.)
A gyermekágyas osztályról is csupa jót tudok mondani. Az orvosok mind udvariasak, segítőkészek, a vizsgálatok előtt kellő mértékű tájékoztatást adnak (ez hideg lesz, ez fájni fog, ezt ezért csinálom), sőt részletes, közérthető magyarázatot is kaptam a betegségemről (amit megkaptam volna még a műtét előtt is, ha nem hárítom el, hogy most úgysem értem meg). Az osztályon dolgozó nővérkék figyelme még olyanra is kiterjedt, hogy mielőtt bekötötték volna a következő infúziót (amit 5 vagy 6 napig kaptam) megkérdezték, hogy van-e valamilyen programom (WC-re menni, látogatót várok, vagy éppen fejni kell) és ehhez igazították az ellátást.
Még az első héten rájöttem, hogy az egészet fel lehet fogni egy pihentető üdülésnek. Nem kell dolgozni menni, ellenben napi háromszor ágyba hozzák az ennivalót, kedves, szimpatikus orvosok és mosolygós nővérkék lesik minden kívánságunkat, a csecsemőosztályon halk zene
szól, az ablakból virágzó gesztenyefákra látni rá, nagyokat lehet levegőzni az épület előtti parkocskában, kell ennél több? Nem csoda, hogy a depresszió nagy ívben elkerült.
Üzenem mindenkinek, aki a kórházban szüléstől, vagy a császármetszéstől – nagyrészt a média hatására – szükségszerűen várja a lelki problémák megjelenését, hogy felejtse el az előítéleteit, meg lehet élni lelkiekben kiegyensúlyozottan is.
Debreceni Egyetem, Orvos és Egészségtudományi Centrum, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, mindent köszönünk!

#105 KerGiz hozzászólása: 2008.11.04. 07:09

Most hogy visszajöttem, újraolvastam… Írok még egy-két adalékot. A benn fekvés minden anyukának megadatik, ha képes szoptatni (na jól van, az elején fejni, és bevinni a tejcsit, mert szonda is volt egy ideig) a picit. Különben a vérnyomásom úgy per az utolsó napokra rendeződött, addig szedtem a vérnyomáscsökkentőket, 4×2=8 bogyóról lett lealkudva szépen folyamatosan 1-re… Még viccelődtem is azzal, hogy a babát hazaengedik, én meg benn maradok. :-) Persze ez nem fordulhatott volna elő, a vérnyomást a házidoki is nagyszerűen tudja ellenőrizni.35 nap múlva vihettük haza a picikét, aki ma már erős, másfél éves nagyfiú. :-)

Szabóibolya: isten ment hogy féljek a császártól. Lehet, hogy módosult tudatállapotban voltam, de életem egyik legszebb élménye lett. És nem fájt semmim, másnap már fürge voltam, hajolgattam, ugráltam, zuhanyoztam. :-)

És a “szmájlit” se sajnálom a hasamon, alig látszik, de azt fejezi ki, hogy van egy gyerekem. :-)

#104 szaboibolya hozzászólása: 2008.07.09. 06:12

szia! Én 3 gyereket szültem császárral a Szent Imre kórházban. Szerencsére minegyikük időre született. Egyikkel sem volt olyan probélmám, hogy nem volt meg a kötődés vagy nem tudtam szoptatni. Rászemről ezeket a hiedelmeket teljesen alaptalannak tartom. Attól, hogy nem természetes úton szültem még én is ugyanúgy világra hoztam egy gyermeket és az én anyai ösztöneim-érzéseim is ugyanúgy működnek. Semmive sem érzem magam kevesebbnek attól, hogy így szültem. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ez nem is igazi szülés, bezzeg a hüvelyi szülés az igen. Ez is tud fájni, kellemetlen lenni hiszen itt a méh nem természetesen húzódik magától össze hanem injekciós rásegítéssel. A gyerekeim már nagyok 17,14,11, évesek és senki meg nem mondaná, hogy nem természetes úton születtek.  A legtöbb amit így vesztettem az, hogy nem vehettem őket rögtön a kezembe, de ze minden amiről lemaradtam. Ne féljetek a császártól, emiatt semmi hátrány nem fogja érni a babátokat. rögtön ébredés után meg kaphatjátok és onnantól minden ugyanúgy működik mint rendes szülés után. Ibolya

#103 KerGiz hozzászólása: 2008.04.18. 06:25

Benn feküdtem. Eszembe se jutott, hogy hazamenjek, egyrészt kezelgették a vérnyomásomat, másrészt fejtem háromóránként, harmadrészt nem bírtam volna el se képzelni, hogy “csak úgy” hazamenjek, miközben a babám mellett is lehetek. (Szobatársnőm szintén HELLP-es anyuka elment egy félnapos eltávozásra, azt mondja iszonyatos volt, folyton a babára gondolt és jött volna vissza).

35 napot voltunk benn, 44 centivel és 2030 grammal jöttünk haza.

Most 68.5 centi 8020 a gyerkőc, jövő héten tölti a 13 hónapot, 11 hós kora óta jár, intelligens, mozgékony kis rosszcsont.

Örülök, hogy Te is így látod a császár-kötődés témakört. Megkukucskáltam a történeted, hasonló benne a műtő-feeling. :-)

Üdv,

KerGiz

#102 izmiri hozzászólása: 2008.04.17. 11:21

szia !

Olvastalak a Kismamában is. Így részletesen még izgalmasabb, amit leírtál. Minden együttérzésem ahhoz, amin átmentetek. De minden jó, ha jó a vége !

Mikor a baba még a koraszülött osztályon volt, és írod, hogy egy hét múlva kézbe vetted, két hét múlva szoptattad, te akkor bent feküdtél ? Vagy otthonról jártál már be ? Mikor vittétek haza a kicsit ?

Egyébként mélyen egyetértek veled: a császárellenesek felháborítanak. Nekünk is így jött össze. Nem kértem, nem akartuk, de így sikerült. Meg van az oka. És maxinálisan abban hiszek én is, hogy az utána lévő közös élet, a játék, a sokminden amit együtt tanulunk meg, összeforraszt bennünket mamákat és babákat, és nem a születés pillanatán múlik ez. Hányan pottyantanak ki babákat, akik utána nem foglalkoznak vele ? Mi a fontosabb ? A szülés pár órás aktusa vagy a sok sok év, amit utána intenzíven élünk meg.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

 

Várószoba.hu
Email: varoszoba.hu@gmail.com

Médiapartner: Akadémiai Kiadó Zrt.

 

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala.

precognox

Close
Close