Kisfiam helyett egy kislányt kaptam

Téma címkék:
2010.03.23. 17:36

A történetem 2007-ben kezdődött. Elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. Abbahagytam a fogamzásgátló szedését és még korábban a cigit is letettem. Könnyen teherbe estem, minden rendben volt. Végig nagyon vigyáztam magamra és mivel irodai munkát végeztem, az sem volt megerőltető számomra. Vizsgálatról vizsgálatra minden rendben volt, a 4D-s ultrahangon gyönyörű kisfiú ásítozott nekünk. Csodaszép kék szobát rendeztünk be neki és már nagyon vártuk. A 32. heti ultrahang szerint a kisfiam 1-2 héttel kisebbnek tűnt, ezért visszarendeltek 3 hét múlva. Azt az ultrahangot egy másik orvos csinálta, aki nagyon gorombán nekem állt, hogy 52 kilómmal és 162 centi magasságommal miért akarok én 5 kilós gyereket!!! Nem nagy baba, de formás, egészséges. A 38 hetes NST-én reggel 9 órakor azonban nem találtátk a pici szívhangját. Elküldtek ultrahangra, ahol közölték, hogy a kisfiam, aki este még mocorgott, hajnalban meghalt. Nem hittem el. Az orvos azt mondta, hogy meg kell szülnöm őt, de neki délután 4-kor lejár a munkaideje és “ez” addigra nem lesz meg, úgyhogy beszéljek egy másik orvossal. Még fel sem fogtam, mi történt. A párommal egymás nyakába borulva sírtunk a kórházi folyosón. Vizsgálatok következtek, nyugtató injekciók. Tudtam, hogy nem élhetem túl. Mert innentől kezdve nincs tovább, minden értelmét vesztette. A kórház osztályvezető orvosa volt az egyetlen emberséges ember az egész osztályon. Akinek azóta is mindent nagyon köszönök. Ő volt az, aki odajött hozzám, fölajánlotta segítségét, és végig bátorított, vígasztalt, bíztatott. Az ő segítségével délután fél négykor mentem be a szülőszobára és 4 óra 10 perckor már “kinn volt” a kisfiam. Talán azért is sikerült hamar megszülnöm, mert az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy mégis él. Hogy rosszak a műszerek és tévedtek az orvosok. Nem így volt. A méhlepény elmeszesedett és nem táplálta megfelelően a kisfiamat. Ezt sajnos nem látták az ultrahangon. Talán sokan elítélnek ezért, de nem mertem megnézni a kisfiamat. Úgy gondoltam, arc nélkül könnyebb lesz feldolgozni, ha valaha is sikerül. Így emlékként az ultrahangon készült fényképek maradtak a fejemben. 3 napig voltam a kórházban. Reggelente arra a hangra ébredtem, ahogy a többi kismamánál szívhangot hallgatnak. Amit nálam oly hiába kerestek. A párom a fájdalmán túl büszke volt rám, hogy ennyi erő volt bennem, amit a mai napig sem tudok, honnan kaptam. Közölték velem, hogy a kisfiamat köteles vagyok eltemettetni, de nincs jogom nevet adni neki, mert nem született meg.Senkinek nem kívánom ezt az érzést, nem akartam névtelenül elföldeltetni. Úgy gondoltam, hogy nem lesz többé gyermekem, hiszen ezt nem élném túl még egyszer. A sors kegyetlensége, hogy a sógornőmmel egyszerre voltunk terhesek, így az unokahúgomra a mai napig is csak úgy tudok nézni, hogy az én kisfiam is ennyi idős lenne.

2008 karácsonyán félve, de eldöntöttük, hogy megpróbáljuk újra. Elmentem hát az egyetlen orvoshoz, akiben bízni tudtam. 2009 februárjában már teherbe is estem. Minden rendben volt, de persze az előzmények miatt veszélyeztetett terhes lettem. Sokat pihentem és próbáltam az agyamban helyretenni a dolgokat. Hogy ez még egyszer nem történhet meg stb. Nehéz időszak volt, de majd kicsattantam az egészségtől és nagyon boldog voltam. A mai napi úgy gondolok vissza, hogy életem egyik legszebb időszaka volt és már nagyon várom, hogy majd egyszer újra átélhessem. Szép nagy pocit növesztettem. A 22 hetes ultrahangon megtudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Úgy gondoltam, ezért sem ismétlődhet meg az eset és egy cseppet sem bánkódtam, hogy nem kisfiam lesz. Kislányom nagyon aktív volt, ami mindig nyugalommal töltött el. Rengeteg vizsgálatra jártam a doktor úrnak köszönhetően, de így voltam valamennyire nyugodt. A párom 15 kilót fogyott a terhességem vége felé, de tudtam, hogy nekem csak szép dolgokra szabad gondolnom. A 37. hetedik héten reggel fél hatkor 3 perces fájásokra ébredtem. Fél nyolckor értem be a kórházba, doktor úr megvizsgált. Két ujjnyira volt nyitva a méhszájam, bíztatott, hogy délelőtt megláthatom a kislányom. 7 óra 53 perckor bementem a szülőszobára és 8 óra 10 perckor 2 nyomás után megszületett a kislányom Barbara, 2440 grammal 48 centivel és 9/10-es Apgarral. Nagyon köszönöm Dr. Pásztor Gábor főorvos úrnak. Ahogy rámtették, csak sírni tudtam, nem mertem elhinni sem, hogy él és teljesen egészséges. Mint kiderült már nála is elkezdett meszesedni a méhlepény, tudta, hogy gyorsan meg kell születnie. Így 2009. október 19-én új értelmet nyert az életünk. Most nekem van a leggyönyörűbb kék szemű, 5 hónapos kislányom a világon. Tudom, hogy ha élne a bátyja, nagyon szeretnék egymást.

Annak idején a kisfiam után akartam menni. De a páromra nézve láttam, hogy nem mehetek el. Miatta tovább kell csinálnom, mert nem élné túl, ha engem is elveszítene. És valóban volt értelme tovább küzdeni. A kislányomért, aki nem helyettesítheti a bátyját természetesen, de enyhíti fájdalmunkat.

Végül egy idézettel búcsúznék és üzenem mindazoknak, akik hasonló szörnyűségeket élnek/éltek át.

“Ha romba dőlnek legszebb álmaid, reményeid el ne hagyjanak.

Mert sokszor a ledőlt romok alatt a legszebb virág fakad.”  Gárdonyi Géza

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Akadémiai Kiadó Zrt.

H-1519 Budapest, Pf. 245

Telefon: (06 1) 464 8200

Email: varoszoba@akademiai.hu

© Akadémiai Kiadó Zrt.

Krónikus betegek támogató, közösségi oldala, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Orvosok szakmai portálja: nota.hu

Precognox

Close
Close