-    Egyszerűen túlértékeljük az egész szart. És hogy miért? Semmiért. Most mondd meg, mi a franc értelme van?! Semmi, az égadta világon semmi. Egy nagy semmit tartunk a markunkban, levegőt és bőrt tapintunk. Küzdünk, végig, szerencsétlenül, elátkozottan, még sem jutunk egyről a kettőre és az egésznek semmi értelme. El akarunk tartani egy családot, gyereket szülünk, akit eltarthatunk, aki saját önzőségünkből adódóan gondozunk, dugunk néha egy jót, aztán ennyi. Vége van. Ennyi volt. A függöny legördül, mi meg állunk ott, mint a színészek, akik nem értik mi történt, de egyszerűen megtörtén. Vége lett. És akkor mi lesz? Semmi, hátramegyünk az öltözőbe, lemossuk a sminkünket, kifésüljük a hajunkat, levesszük a maszkot. A bőrünk ráncos, szemünk üveges, ajkaink torz mosolyra görbülnek, nevetni próbálunk, de nincs min, nincs miért. Intünk egyet a tükörképünknek, elbúcsúzunk tőle mára is, aztán mindörökre így lesz. Eltartjuk a gyereket, valamiféle életet teremtünk magunknak, amiben a szórakozást az alkohol jelenti, a drog, tompák vagyunk a szerektől, nem érzünk, nem gondolkodunk. Tökéletes barommá válunk, akit úgy befolyásolnak, ahogy akarnak, vedd meg ezt, vedd meg azt, igazából az életed nem is olyan jó, ha nem tudod megvenni, de ne aggódj, akkor válaszd a rosszabbat. És? És ennyi az egész, így húzzuk le az egészet, gondolatok, valódi érzések nélkül. Ha tudnánk gondolkodni, lennének valódi érzéseink, akkor egyszerűen nem tudnánk élni, mert rájönnénk mennyire sivár is az élet. Ismered azt az érzést nem, mikor tanulsz, tanulsz, aztán abbahagyod, mert rájössz, hogy kurva keveset tudsz. Na, az élet is ilyen, öregem, éled és éled, aztán hirtelen abbahagyod, mert rájössz, hogy ez kurva kevés és az örökkévalóság az, ami elég lehetne, de nem vagyunk elbaszott vámpírok a filmekből és könyvekből, ezért nekünk csupán ez a pár évtized jut, amit kiélvezni sem tudunk, mert egyszerűen elvagyunk átkozva. Nem vagyunk képesek a pillanatnak élni, mert ez fáj, az fáj, ez jön közbe, az jön közbe. Én mondom, nem kéne foglalkozni vele, azt kéne tenni, amit a pillanat diktál és nem várni. Egész életünkben csak várunk és várunk, gyűjtögetünk, gyűjtögetünk. Még sem lesz elég pénzünk, még sem megyünk Balira nyaralni, még sem fekszünk le a szomszédsráccal, aki annyira beindít minket, mert hűek akarunk lenni, mert még több pénzt akarunk. Aztán holnap meghalunk. Mi lesz akkor a Bali tengerparttal? Semmi. A szomszédsráccal? Ő máshoz hűséges és a pillanatnyi szenvedély semmivé hamvad. Mi lesz az ipaddal, amit meg akarsz venni, de bár meg van rá a pénzed, vársz vele, mert hogy majd lesz jobb is? Megveszi más és te soha nem nyúltál hozzá. Mi van a gyerekeddel, akit ki akartál vinni sétálni? Vár rád és vár a törődésre, amit elfelejtesz megadni neki. Lehet, hogy új iphonje van, de mit ér, ha te a hetedből egy percet sem szánsz rá? Legalább játszd el, hogy érdekel, ha már mennyei kéjek között megnemzetted és pokoli fájdalmak között megszülted. Mi lesz a holnappal, ha már a tegnapod sem számít? Az egész el van baszva. Egyszerűen képtelennek vagyunk jól csinálni ezt az egész szánalmas élet dolgot, hagynunk kéne azonnal a fenébe, ahogy rádöbbenünk erre, de nem, nem, mi küzdünk, mint valami elátkozott szörnyszülöttek. Azt hisszük azért vagyunk erősek, mert még nem akasztottuk fel magunkat az első fára, vagy húztuk meg a ravaszt, esetleg a pengét, pedig tudjuk mi azt, hogy mennyire szar. Nem vagyunk erősek, elcseszettek vagyunk alapjainkban, és álltatjuk magunkat. Álltatjuk erkölccsel, tisztelettel, műveltséggel, pedig ki a szarnak kell? Kit érdekel, hány könyvet olvastál? Kit érdekel, hogy egyáltalán tudod-e ki az a Karinthy Frigyes? Kit érdekel milyen egyemet végeztél? Ki kérdezi meg, hogy matekból hányas voltál? Senki, mert senkit nem érdekel. Fogadd el, a saját sorsod téged izgat csak és akárhogy is vesszük tök mindegy. Teljesen mindegy, hogy élsz –e vagy halsz, teljesen mindegy, hogy holnap élsz-e. Senkit nem érdekel, ismerd be, még téged sem. Ez van. Igyunk inkább. Kérek még egy sört!
-    És? Mondd, hogy te más vagy!
-    Nem vagyok más, édesem, én vagyok a legszánalmasabb, mert azt hiszem valakit is ezen az ostoba világon érdekel az, hogy mit írtam le. Én vagyok a legrosszabb, de iszom, hogy bánatom elűzzem és nyugtatott szedek, hogy némileg irányíthatóvá váljak. Sajnos nem mindig jön össze, ezért lázadok ilyen hülyeségekkel, de végül engem is betörnek majd.
-    Betörnek? Ne viccel, nem vagy te ló.
-    De az vagyok és te is. Ha más nem, akkor az életbe törünk bele. Én már beletörtem kicsit, mert nem vagyok boldog, mégis baszok változtatni valamin is, és inkább várok. Öröké várni fogok, ahogy te vagy ő, vagy az a csaj a pultnál. Még a tetoválásom sem csináltatom meg, pedig lassan két éve akarom. Egyszerűen várok.
-    Miért nem mész el és készítetted el, ha ez annyira fontos neked?
-    Mert várok egy utolsó pontra, egy szakadásra. De tudod mit? Holnap felállok és elmegyek.
-    Mindig ezt mondod.
-    Tudom. El vagyok átkozva. De tudod mit? Már ez sem érdekel. Kérek inkább még egy pálinkát. A nyugtatót csak alkohollal veszem be, akkor használ igazán. Így legalább cseppnyi esélyem van a saját hányásomba belefulladni.