Sajnos gyógyulási esélyeink szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy melyik országba születünk. A gyógyszergyártók ugyan földrajzilag széles körben igyekeznek elérhetővé tenni készítményeiket, de az, hogy az egyes országok mennyit tudnak, vagy akarnak innovatív készítményekre fordítani, eltérő. A hazai helyzetnek jártunk utána.
Finanszírozói szempontból több féle gyógyszer létezik. Az innovatív, originális készítmények olyan hatóanyagot tartalmaznak, amely egyedülállóak a piacon. Ha egy gyártó egy új hatóanyagot fejleszt, azt meghatározott ideig csak ő forgalmazhatja, ezután más cégek is előállíthatják szinte ugyanazt a szert – ezek lesznek az originális készítmény generikumai. Ekkor a készítmény ára jóval alacsonyabb lesz, hiszen a generikus gyártóknak már nem kell finanszírozniuk az éveken, akár évtizeden át tartó klinikai vizsgálatokat, valamint nem kell az új molekulával járó kockázatot vállalni. Mire egy molekulából gyógyszer lesz, az originális gyártók átlgosan 1.2-2 milliárd dollárt fordítanak a különböző fázisú klinikai vizsgálatokra és más fejlesztési költségekre. Ehhez járul még, hogy egyre több azoknak a kezdetben ígéretesnek tűnő molekuláknak a száma, amelyek végül nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket és nem lesz belőlük gyógyszer. A bevezetendő új innovatív gyógyszereknek ezeknek a fejlesztéseknek az árát is “meg kell termelniük”, valamint a jövőbeni kutatások pénzügyi hátterét biztosítaniuk.
A generikus gyógyszerek azért csak részben azonosak az originális termékekkel, mert bár a hatóanyaguk megegyezik, de előfordul, hogy a generikumot például más vivőanyaggal együtt állítják elő a gyárak.
Egy kiegyensúlyozott ellátási és támogatási rendszerben egyaránt szükség van generikumokra és originális készítményekre. A generikumok biztosíthatják például azokat a jól bevált, már régóta bizonyított terápiás lehetőségeket, amelyekhez képest nincs jelentős áttörtést jelenő innovatív megoldás. Ezek az olcsóbb késztmények megtakarítást hoznak a finanszírozónak. Az így megtakarított forrásokat pedig fontos lenne olyan innovatív terápiák támogatására fordítani, amelyek valódi gyógyulási és/vagy életminőségbeli hozzáadott értékkel rendelkeznek a korábbi kezelési lehetőségekhez képest. Sajnos az a tapasztalat, hogy a finanszírozó a generikumokkal elért megtakarítást nem forgatja vissza az új hatóanyagok befogadásába, valamint az innovatív készítményeket is csak nagyon alacsony áron (legalacsonyabb európai áron) kívánja finnaszírozni.
Befogadott vagy sem?
Sokszor halljuk még a befogadott gyógyszer fogalmát. Amelyik gyógyszer nincs befogadva egy adott országban, az ott nem elérhető a betegek számára, illetve legfeljebb egyedi méltányossággal elérhető (az egyedi méltányosságról cikksorozatunk 2. részében még szó lesz – a szerk.). Az is kérdés ugyanakkor, hogy a befogadott gyógyszerek vajon tényleg elérhetőek-e valamennyi rászoruló számára? Nem minden esetben.
Sajnos előfordul, hogy nem az eredeti törzskönyv indikációjának megfelelő körben hasznosulhat az adott termék, más esetben csupán szűkítve a hozzáférést, pl. másodvonalban adható (vagyis csak azoknak, akiknek az általában olcsóbb, elsővonalbeli szer nem használt), mérhető biológiai paraméterhez kötik, hogy kik kaphatják (például csak az adott betegség kései stádiumában vagy adott életkor alatt). Olyan is van természetesen, hogy mindenki megkapja a befogadott gyógyszert, vagyis a szer az eredeti törzskönyv indikációnak megfelelően érhető el.
Hogy egy gyógyszer közfinanszírozásban részesül, vagy sem, nem ugyanazt jelenti, mint hogy befogadott-e vagy sem – az egyedi méltányosság miatt. A nem befogadott, de közfinanszírozott gyógyszerek még nem érhetőek el egy adott betegkör számára sem támogatással, viszont egyedi esetben támogatást adnak rá, hogy megkaphassa az adott beteg.
A vényköteles és támogatott gyógyszer halmazai között nagy az átfedés, de nem teljes, léteznek ugyanis vényköteles termékek, amelyek azonban nem élveznek támogatást.
Min múlik a patikában kapható gyógyszerek ártámogatása?
A gyógyszerár-támogatási formákat tekintve jelenleg patikában elérhető és kórházban adható készítményeket különböztethetünk meg. A patikáknál a szoftveres vénykiszolgálás miatt jogcímeket kellett létrehozni, de ez nem feltétlenül támogatást takar. A gyógyszertárosok százalékos támogatást kapnak általában. Ezen belül létezik normatív, emelt és kiemelt kategória – utóbbi 100 %-os támogatást jelent (itt 300 ft. a dobozdíj), az emelt ennél alacsonyabb, a normatív a legalacsonyabb kategória. Jogszabály határozza meg, hogy melyik kategória vonatkozik egy adott készítményre. Ez azon múlik, hogy a termék mennyire súlyos betegségre adható, annak a betegségnek van-e népegészségügyi jelentősége, stb. – ezek azonban “puha szabályok”, vagyis könnyen módosíthatóak.
Ennél árnyaltabb képet kapunk a fixesítés értelmezésekor, melyen belül több kategória létezik – így megkülönböztetjük a hatóanyag-alapú és terápiás fixesítést. Előbbi a generikus készítményekre vonatkozik, és azt jelenti, hogy az azonos hatóanyagú gyógyszerek azonos támogatást kapnak. A térítési díj gyártótól függően eltérhet. A terápiás fixesítéssel a finanszírozó azoknak a készítményeknek az árát köti egybe, amelyek ugyanazon a terápiás területen alkalmazhatóak, tehát ugyanarra a problémára adhatóak, ám hatóanyaguk különböző. Ezt az árfixet gyógyszerészek határozzák meg az OEP-en belül.
A fixesítéshez hasonlóan működik a biolicit. A biológiai készítmények egy része szintén a járóbeteg-szakellátásban érhető el. A biolicitnél speciális szabályok lépnek életbe: adott terápiás csoporton belül a gyártók versenyeznek, és a legalacsonyabb ajánlathoz fixesítik a többi árát. Emiatt a biológiai fixesített piacon sajnos már csak másodvonalbeli kezelésként érhetőek originális készítmények.
Hogyan képződik a gyógyszer ára? És az értéke?
A gyógyszereket mindenhol úgy fejlesztik, hogy költséghatékonyak legyenek, az azonban, hogy mi számít költséghatékonynak, az adott ország döntése.
Ezt tekintve sajnos kimondhatjuk, hogy Magyarországon egy emberélet kevesebbet ér, mint Nagy Britanniában vagy Németországban.
Természetesen a modern terápiák finanszírozásához rengeteg forrás kell, ezért azt mindenhol határok közé szorítják, ugyanakkor nyugat-európai országokban a a társadalom bevonásával határozzák meg, hogy mely szempontok alapján érdemes vagy sem egy gyógyszert támogatni – az emberéletnek megfelelő összeget pedig ezen szempontok alapján határozzák meg. Hazánkban ez a döntés a társadalom bevonása nélkül született meg.
A költséghatékonysági érték valójában egy mesterségesen képzett szám, ami megadja a határértéket, ami alatt költséghatékonynak számít egy gyógyszer, és ami felett nem számít már annak. Vannak országok, ahol csak egy ilyen értéket foganatosítanak, és van, ahol azt határozzák meg előre, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni egy gyógyszer értékelése során – ezeket számszerűsítik, és így képződnek a pontszámok.
Ilyenkor léphetnek életbe az olyan megfontolások is, mint pl., hogy hány ember szenved a betegségben, amire az adott készítmény adható, mennyi egészség-nyereséget hoz a betegek számára a gyógyszer, stb.
Ezt a mesterségesen képzett, GDP arányos számot különböző technikákkal határozzák meg. Gyakorlatilag két számból áll. Egyrészt különböző (kérdőíves, skálán besorolós, stb.) módszerekkel számszerűsítik az életminőséget, vagyis azt, hogy mekkora életminőség-nyereség érhető el az adott terápiával. Ez adja a számlálót. A számlálóhoz a nevező arra a kérdésre adott válaszból számítható ki, hogy milyen költséggel tartjuk még elfogadhatónak az adott életminőség megvásárlását. Így jön ki a szám, amelyet aztán Magyaroszágon jogszabályban rögzítettek: ez a mindenkor egy főre jutó GDP háromszorosa.
A gyógyszercégek tehát olyan készítményeket fejlesztenek, amelyek nem csak hatékonyak, de költséghatékonyak is egyben. Tekintettel arra, hogy a világon sok országban szeretnék ellátni az adott készítményekkel a betegeket, érthető módon az árat nem Magyarország költséghatékonysági rátájához lövik be.
Ha ugyanis van egy gyógyszer, ami a kórházi költségeket lejjebb viszi, az Nyugat-Európában költséghatékonynak számíthat, de mivel nálunk amúgy sem költenek sokat a kórházi kezelésre, ezért hazánkban nehéz olyan gyógyszerárat mondani, ami ezeket az alacsony árakat még lejjebb viszi. Az ápolási időt kiváltó készítmények például nem számítanak nálunk költséghatékonynak, mert sem az intézményekben, sem az otthoni ellátásban nem költ sokat az állam az ápolásra.
Hogyan fogadható akkor be mégis egy nálunk nem költséghatékony készítmény? Például úgy, hogy a gyártó lejjebb viszi az árait, illetve úgy, hogy itt nem kaphatja meg minden beteg a terápiát, csak a páciensek egy szűkített köre.
Változhatna a helyzet a kormányzat döntése alapján is, ha pl. deklarált célul tűzné ki a a kórházi bennfekvések számának csökkentését, vagy azt, hogy a magyar munkaerő erős-egészséges legyen, így ha beteg valaki, az hamar visszaállhasson a munkába, akkor felértékelődhetnének a korszerű terápiák is.
Alapvetően Magyarországon nem azért áll a befogadás, mert nem költséghatékonyak a gyógyszerek, hanem azért, mert akkora támogatás-kiáramlással járnak, amire nincs a büdzsé felkészülve. Ez egészségpolitikai döntés.
A gyógyszerkassza egyensúlyához az is hozzájárulhatna, ha más országokhoz hasonlóan nálunk is létezne gyógyszer kifogadás, ami azt jelenti, hogy monitorozzák az éppen aktuális gyógyszerkincset és annak hatékonyságát, és bizonyos gyógyszerek kifogadásra kerülnek, így teret adva más készítményeknek.
Magyarorszogon idén több, mint 50 gyógyszer lett beadva és az év elején elutasítva, ebből 30 készítmény onkológiai.
(RA)
